Valahol egy varázslatos erdő mélyén, ahol a fák hosszú, zöld hajukat az ég felé feszítették, élt egy régi ajándékzsák. Ez a zsák egykor csillogott, mint a csillagok fénye, és tele volt csodás ajándékokkal, melyeket a manók készítettek a gyerekeknek. Ám az évek múlásával a zsák szépen lassan elvesztette a színét, és csak a szomorú emlékeket magával hordozó posványos barna maradt.
Egyik napon, amikor a nap magasan járt az égen, egy kisfiú, aki Mátyásnak hívták, egyedül sétált az erdőben. Kíváncsisága és a fák alatt rejtőző csoda iránti vágya vezette őt a zsákhoz, amely évek óta a manók elfeledett kunyhója előtt hevert. Ahogy közelebb lépett, észrevette, hogy a zsák szinte kérlelőn pillant rá.
– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte Mátyás, és megérintette a zsákot.
A zsák halkan zúgni kezdett, mintha válaszolni próbálna. – Egykoron boldogságot hoztam a gyerekeknek, de most már csak szomorúságot érzékelek. Csillagfényem kihunyt, és csak jócselekedetek által ragyoghatok újra.
Mátyás szíve melegségével megtelt. Tudta, hogy segítenie kell a zsáknak. – Akkor hát együtt újra megtölthetjük a jócselekedetekkel! – mondta határozottan, és elindult, hogy hívja a manókat.
Felhívta a barátait: kis manókat, akikkel sok jókedvű játékban részt vett már. Ezek a manók, akik az erdő védelmezői voltak, azonnal jöttek, amikor meghallották Mátyás hívását.
– A zsák elvesztette a fényét, és csak a jócselekedetek képesek visszahozni azt! – mondta Mátyás izgatottan.
A manók úgy döntöttek, hogy együtt cselekednek. Először egy mozgásos játékot szerveztek a gyerekeknek, ahol minden résztvevő nevetett és szórakozott. A zsák hirtelen egy kicsit ragyogni kezdett, de még mindig nem az igazi.
– Mi lenne, ha segítenénk a régóta beteg öreg madárnak? – javasolta egy manó, akinek Ropi volt a neve.
– Nagyszerű ötlet! – válaszolta Mátyás. – Én hozok fát a fészkéhez, ti pedig készítsetek gyümölcsöket neki!
A manók azonnal munkához láttak. Létrehozták a színes, ízletes gyümölcsöket, amiket az öreg madár szívesen elfogadott, miután Ropi megcsinálta a fészket.
Ahogy telt az idő, és több jócselekedet került a zsákba – néhány kisebb állat etetése, egy elhagyott virágágyás gondozása, és néhány idős ember segítése – a zsák fénye egyre erősebbé vált. Az erdőben mindenki érezte a varázslatos átváltozást, és a manók mosolygós arca mindvégig ragyogott.
– Ez fantasztikus! – kiáltotta Mátyás. – A szeretet és a jóság ereje csodás!
Végül, amikor a nap éppen lemenőben volt, a zsák már teljes pompájában ragyogott. Az éjszaka folyamán egy csillagfény hullott alá az égből, és körülölelte a zsákot, amely így újra fénylett, mint egykor.
– Köszönöm, kedves barátaim! – mondta a zsák, és a manók boldogan táncoltak körülötte. – Most már minden jócselekedet új ragyogást hozhat nekem, és én visszaadhatom a boldogságot nektek és mindenkinek, akinek szüksége van rá.
Így hát a csillagfényes ajándékzsák újra megtelt szeretettel és jósággal, és a manók, Mátyás és az erdő lakói boldogan ünnepeltek együtt, tudva, hogy a jóság sohasem vész el, csak még nagyobb fénnyel ragyog vissza.