Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű királyság, ahol az éjszakai égbolt minden éjjel csillagokkal volt tele. Az emberek a városban boldogan nézték a ragyogó fényt, és meséltek a csillagoknak. De egy napon rémálom vált valóra: a csillagok eltűntek! Az éjszaka sötétségbe borult, és a kis hercegnő, Lúcia, akinek szíve tele volt kíváncsisággal és bátorsággal, elhatározta, hogy megkeresi őket.
– Miért tűntek el a csillagok, apám? – kérdezte Lúcia, miközben az apjára, a bölcs királyra nézett.
– Az ősi legendák szerint, amikor a csillagok eltűnnek, egy különleges hősnek kell elindulnia, hogy visszahozza őket. Talán neked kellene elindulnod, hogy megmentsd az éjszakáinkat – válaszolta a király, miközben mélyen a lány szemébe nézett.
Lúcia szíve megdobban, és azonnal tudta, mit kell tennie. Kérte a legjobb barátját, Aholt, a hatalmas, zöld pikkelyű sárkányt, hogy segítsen neki az úton.
– De Lúcia! – mondta Ahol, miközben a hatalmas szárnyait csapkodta. – Az út veszélyes, és rengeteg próba vár ránk!
– Én nem félek! – válaszolta Lúcia, és egy elszánt mosollyal nézett a sárkányra. – Az éjszakáknak szükségük van a csillagokra!
Amint elindultak, a királyság határán túl egy csodálatos világ kezdődött. Az égig érő hegyek, szikrázó tavak és csillogó völgyek között repültek, míg végül megérkeztek a Felhőváros kapuihoz. A városban minden épület felhőből készült, és a levegőben úszó fények tánca fogadta őket.
– Kérlek, mester! – kiáltotta Lúcia a Felhőváros őrzőjének, egy hatalmas fehér felhőformájú lénynek. – Segíts nekünk megtalálni az eltűnt csillagokat!
– Az úton sok próbának kell megfelelnetek! – mondta az őrző. – Csak az találhatja meg a csillagokat, aki tiszta szívvel, és tudja, mit jelent a bátorság.
Lúcia és Ahol úgy döntöttek, hogy elfogadják a kihívást. Az első próba a sárkánytűz hídján át vezetett, ahol csak úgy lehetett átjutni, ha bátoran néztek szembe a saját félelmeikkel. Lúcia mély levegőt vett, és elindult előre. Ahol is követte őt, minden bátorságát összegyűjtve. Mielőtt észrevették volna, mindketten átsuhantak a hídon, és megérkeztek a másik oldalra.
A következő próba az Erőtlen Völgy volt, ahol a szél olyannyira fújt, hogy elvesztették az irányt. Lúcia ekkor a híres bölcsességet kérte a természet szellemétől, aki a fák között rejtőzött. A szellem előhívta a levelek zúgását, és Lúcia megsúgta Aholnak, milyen irányba kell menniük.
Végül elérkeztek a csillagok titkos forrásához, ahol a csillagok elrejtőztek a sötét felhők alatt.
– Itt vagyunk! – kiáltotta Lúcia. – Csak meg kell találni a módját, hogy felhozzuk őket!
Ahol a sárkányfújásokkal elkezdte széthúzni a felhőket, míg Lúcia a szívébe zárt bátorsággal hívta elő a csillagokat. Az égen lassan felragyogtak az első csillagok, majd egyre több, míg végül az egész mennybolt csillogni kezdett.
A Felhőváros őrzője elégedetten nézte a csodát.
– Ti vagytok a csillagok hősei! Eltökéltségetek és bátorságotok visszahozta a fényt az éjszakába. Mostantól a csillagok örökre a ti barátaitok lesznek!
Lúcia és Ahol boldogan repültek haza, az éjszaka csillagai kísérték őket, és az egész királyság ünnepelte visszatérésüket. Az emberek most nemcsak nézték, hanem érezték is a csillagok varázsát, ami örökre megváltoztatta az életüket. A csillaghercegnő utazása az égre nemcsak a csillagokat hozta vissza, hanem barátságot és bátorságot is a szívükbe. És így boldogan éltek, amíg meg nem haltak, az éjszakák ragyogása kísérte őket minden álmodásukkor.