A királyság határán túl, ahol az erdő fái olyan sűrűn álltak egymás mellett, mintha titkokat suttognának egymásnak, volt egy tisztás, amelyet még a nappali fény is alig talált meg. A lombok alatt lágy moha terült el, és az éjszakai levegő minden teliholdkor ezüstösen csillogott.
Ezt a tisztást csak kevesen ismerték. Aki véletlenül mégis rátalált, azt különös érzés kerítette hatalmába, mintha az erdő figyelné minden lépését.
A tisztás közepén nőtt egy apró növény. Nem volt nagyobb egy gyermeki tenyérnél, és nappal úgy nézett ki, mint bármely más egyszerű virág. Szürkészöld leveleit összezárta, és alig lehetett észrevenni a sok fű között.
Ám amikor a telihold felkúszott az ég tetejére, és a fény áttört az ágak között, a növény hirtelen életre kelt. Szirmai lassan szétnyíltak, mintha az éjszaka hívására válaszolna. A virág ekkor ragyogni kezdett. Nem egyszerű fénnyel, hanem apró, csillagszerű szikrákkal, amelyek a levegőben táncoltak körülötte.
Ezt hívták csillagvirágnak.
És volt valaki, aki minden teliholdkor eljött hozzá.
Aki nem ismerte, egyszerű lánynak gondolta volna, amint csendben sétál a faágak alatt. Hosszú haja ezüstösen derengő hullámokban omlott a vállára, ruhája pedig úgy lágyan mozdult, mintha maga az éjszaka szőtte volna.
Ő volt az erdei királyság hercegnője.
Egy este, amikor a hold már felkúszott a fák fölé, a hercegnő ismét a tisztásra érkezett. Amint közelebb lépett, apró fények röppentek fel körülötte.
A tündérek megérkeztek.
A levegő tele lett szárnysuhogással és halk nevetéssel.
– Végre itt vagy, Hercegnő – csengett egy vékony hang.
Egy pici tündér ült le a hercegnő vállára. Szárnyai áttetszőek voltak, mintha harmatból készültek volna.
– A virág már vár rád – tette hozzá.
A hercegnő letérdelt a csillagvirág mellé. A növény ekkor teljes pompájában ragyogott. Szirmai olyanok voltak, mint a tejfehér csillagok, közepéből pedig halk, pulzáló fény sugárzott.
– Gyönyörű – suttogta a hercegnő.
Egy másik tündér a virág fölé röppent.
– Emlékszel, miért kell őriznünk? – kérdezte.
A hercegnő bólintott.
– Mert ha valaki letépi, a fény eltűnik a világból.
A csillagvirág ugyanis nem egyszerű virág volt. Minden teliholdkor apró csillagport bocsátott ki a levegőbe. Ez a láthatatlan fény járta át az erdőt, a patakokat és még a távoli hegyek fölött is szétterült. Nélküle az éjszakák sötétebbek lennének, az álmok pedig halkabbak.
A tündérek körbeállták a virágot. Szárnyaik fénye visszatükröződött a szirmokon.
– Ma éjjel sok ember kíván majd valamit – mondta az egyik.
– Akkor a csillagvirág fényének erősnek kell lennie – felelte a hercegnő.
Ekkor a virág közepéből egy apró szikra emelkedett fel, majd még egy, és még egy. A tisztás tele lett lebegő csillagfénnyel.
A hercegnő felnézett rájuk.
– Menjetek – mondta mosolyogva. – Találjátok meg azokat, akiknek szükségük van rátok.
A tündérek kacagva röppentek a fények után.
– Mint minden teliholdkor – kiáltotta az egyik – őrizzük a csillagvirág titkát!
Az erdő csendes maradt. A hercegnő a virág mellett ült egészen addig, amíg a hold lassan a fák mögé nem bújt.
Amikor az első hajnali fény megérkezett, a csillagvirág szirmai ismét lassan összezárultak, mintha soha nem is ragyogott volna.
A tisztás újra egyszerűnek tűnt.
De az erdő mélyén mindenki tudta: amíg a csillagvirág hercegnője és a tündérek őrzik a titkot, addig az éjszakák mindig tele lesznek apró, reményből született csillagokkal.