A hideg téli szél fújdogált a Fagyöngy erdő fái között, és a hópehelyfelhőket játszi kedvvel sodorta. A világ ebben az időszakban csendes és álmos volt, azonban a fák között rejtőzött valami különös. Az erdő mélyén, a legöregebb tölgyfa alatt pihent a melegség tündére, Livi, aki évről évre csak várta, hogy valaki ráleljen a varázslatra.
Livi mindig tanulmányozta az embereket, akik az erdő közelében éltek. Megfigyelte, hogyan játszottak a gyerekek a hóban, de sohasem látta őket igazán boldognak a tél csodáinak felfedezése közben. Mindenki csak a hideget és a szürkeséget érezte, a fagyos világ egyedüllétét. „Talán idén másképp lesz” – gondolta. „Talán idén valaki valóban elhiszi, hogy a tél is lehet varázslatos.”
Egy átalakuló hajnalban, a hófehér táj ködös szőnyegén, egy bátor kislány lépett az erdő szélére. A neve Mira volt, és a hósapkájában rejtőző, vidám piros orra szinte ragyogott a hideg levegőben. „Hó! Hű de szép! Kár, hogy meg kell fagyvestésznem” – mondta magában. Mira édesanyját hallotta, ahogy azt mondta: „A tél nem olyan jó, mint a nyár.” De Mira szívében valami más zakatolt.
Mira mély levegőt vett, és elindult a fák között. Az erdő tátongó csendje lassan megtelt édes zörejekkel, a havon található apró részecskék játszani kezdtek. Amint lépkedett, a fák között különös fénycsóva tűnt fel, és Livi, a melegség tündére, kezdett ébredezni. Érezte Mira hitet és bátorságot. „Ő az!” – suttogta magában.
– Ki vagy te? – kérdezte Mira, amikor a fényforma előtt állt.
– Én Livi, a melegség tündére vagyok – válaszolta Livi, miközben egyszerre ölelte körbe a kislányt a puha melegség.
– De hogyhogy itt vagy? – nézett Mira csodálkozva.
– Mert elhitted, hogy a tél is varázslatos – mondta Livi mosolyogva. – Amikor valaki a szívéből hisz a varázslatban, én ébredek.
A szellő csendes keringésében a hópelyhek táncolni kezdtek, és lassan a fák ágain aranyszínű fagyöngyök bújtak elő. Mira szeme felcsillant, a melankóliáját keverő csodálat szétszórta a sötét felhők szegélyét.
– Nézd! – kiáltotta boldogan. – Fagyöngyök!
Livi nevetett, és a tüzes-ha az álmok biztonságos melegében úgy tűnt, hogy az egész erdő feléledt. A fák között mindenfelé színes fények villantak fel, és a hópehelyvarázslók az álmok hídján táncoltak Mira körül.
Mira szíve tele lett a tél csodáival. Ő és Livi együtt felfedezték az erdő szépségeit. Éjjelente, amikor a csillagok ragyogtak az égen, és a hó alatt meleg, titkos világ rejlett, Mira a szívében érezte a tündér varázslatát, ami az otthonukat övezte.
Az erdő szelleme és a bátor kislánybarátok határtalan örömükben minden télen újra és újra életre keltették a melegség tündérét, és a Fagyöngy erdőben a tél sohasem volt többé szomorú. Mire és Livi felnőttek, az erdőt már csodálatosan ölelték körül a barátság és a szeretet lángjai. Az emberek ezentúl eljöttek az erdőhöz, hogy érezzék a varázslatot, és megértsék: a tél is lehet csodálatos, ha hisznek a melegségben.