Egyszer régen, egy zöldellő dombokkal és kristálytiszta patakokkal tarkított faluban élt egy kecskepásztor, akit Jánosnak hívtak. Jánosnak volt egy szép, fekete kecskéje, akit Fekete Kának nevezett el. Fekete Ka nagyon okos és szófogadó állat volt, de éjszakánként mindig eltűnt, és János szívét aggasztotta ez a rejtély.
Egyik éjjel, amikor a csillagok fénye ragyogott az égen, János eldöntötte, hogy felsejti a titkot. Amikor Fekete Ka elindult a réten, János követte őt csendben. A kecske a dombon át egy sűrű erdőbe vezetett, ahol a fák olyan sűrűn álltak, hogy a hold fénye alig bújt át rajtuk. János megállt, és figyelmesen nézte Fekete Kát, akinek szeme a sötétben fénylett.
Miközben János elrejtőzött a fák mögött, hirtelen furcsa dolog történt. Fekete Ka megállt, és a teste egy szempillantás alatt megváltozott. A kecske helyén egy gyönyörű, fekete hajjal megáldott asszony állt, akinek szemeiben titok rejlett. János szíve hevesebben kezdett verni, de nem tudta levenni a szemét az asszonyról.
– Ki vagy te? – kérdezte János, bizonytalanul megjelenve az árnyékból.
Az asszony elmosolyodott, és a hangja olyan édes volt, mint a méz. – Én Fekete Ka vagyok, de csak éjjel tudom mutatni valódi formámat. A napfényben én csak egy kecske vagyok, de éjjel elnyerem az emberi alakot. Boszorkány vagyok, aki az erdő titkainak őrzője.
János megdöbbent, de a félelem helyét hamarosan a kíváncsiság vette át. – Miért teszed ezt? Miért nem maradsz velem, mint egy kecske?
Fekete Ka leült egy fák alá, és az arca komollyá vált. – Eltűnéséim nem véletlenszerűek, János. Csak éjjel tudom érinteni a varázslat világát, ahol segíthetek azoknak, akik elvesztek. Az erdőben sokan kérnek tőlem tanácsot, és a sötétségben én vagyok a fényük.
János szíve összeszorult, amikor megértette, hogy Fekete Ka nem csupán egy állat, hanem valaki, aki csodákat tesz az éj leple alatt. – De ha eljársz, akkor én is elveszítelek – mondta elérzékenyülve.
Fekete Ka felállt, és a kecses mozdulatai elbűvölték Jánost. – Nem kell félned, János. Ha szeretet és tisztelet él a szívedben, mindig visszatérek hozzád. Csak kérdezz, és az éj leple alatt veled leszek.
János úgy érezte, hogy megértette a fekete kecske titkát. Aznap este megfogadta, hogy sosem fél attól, ami a sötétségben rejlik, és hogy Fekete Ka mindig visszatér. Az asszony egy utolsó mosollyal búcsúzott, mielőtt eltűnt az erdő sűrűjében.
Azóta János és Fekete Ka között különleges kapcsolat alakult ki. Minden éjszaka várta, hogy a kecske átváltozzon, és együtt fedezték fel az éjső titkos helyeit. A falu népe sokáig nem tudta, hogy Fekete Ka nem csupán egy kecske, hanem egy bátor boszorkány, aki mindig is a szívükben élt, a sötétség védelmezőjeként.
Így élt tovább a kecskepásztor és Fekete Ka, egy különös barátságban, amely a csillagok alatt éjente mindig újra és újra megszületett.