A hajnal első fényei épp csak átbújtak a dombok mögül, amikor a kertben megmozdult a levegő. A rózsák szirmai remegni kezdtek, a margaréták pedig csöndesen nyújtózkodtak az éjszaka után. Ekkor egy parányi szárny suhogása hallatszott.
Egy pici tündér repült a levelek között. Szárnyai úgy csillogtak, mintha apró csillagok szikráznának rajtuk. A neve Harmatkincs volt, és minden reggel ugyanaz volt a feladata.
Virágfűszálból font kosárkáját a karjára akasztotta, majd megállt egy harangvirág fölött. A szirmok szélén pihent egy tiszta, kerek harmatcsepp.
– Jó reggelt, kedves harmat – suttogta. – A virágok már várnak rád.
Óvatosan beleejtette a kosárba. Egyet, majd még egyet. A tündér egész reggel gyűjtötte a csillogó cseppeket, és minden virág tövéhez elcseppentette őket, hogy ne száradjanak ki a nap melegében.
De azon a reggelen valami furcsa történt.
A levelek szárazon zizegtek. A harmatcseppek alig-alig jelentek meg. Harmatkincs egy pitypang fölött lebegett, és szomorúan nézett körbe.
– Hová tűntek a harmatok? – sóhajtott. – Így a kert szomjazni fog.
Ekkor lépések nesze hallatszott. A kastély felől egy kislány közeledett. Kis koronát viselt, és puha cipellője alig érintette a földet.
Ő volt Lilla hercegnő.
A kislány megállt a rózsabokor mellett, és elkerekedett szemmel nézte a levegőben lebegő apró tündért.
– Nahát… te igazi tündér vagy! – suttogta.
Harmatkincs meglepetten fordult felé.
– Csitt! – intett apró ujjával. – Ha a nagyok megtudják, mindig keresni fognak. De te kedvesnek látszol.
– Nem mondom el senkinek – ígérte Lilla hercegnő. – Mit csinálsz itt ilyen korán?
A tündér a kosárkájára mutatott.
– Harmatcseppeket gyűjtök a virágoknak. Minden reggel én locsolom meg velük a kertet. De ma… alig van egyetlen csepp is.
A hercegnő körbenézett. A levelek valóban szárazak voltak.
– A kert tényleg szomjas – mondta halkan. – Segíthetek?
Harmatkincs elgondolkodva billegett a levegőben.
– Van egy titok – suttogta. – A harmat nem csak az éjszakában születik. Néha a patak párájában is megszületik, ha elég korán odaérünk.
Lilla szeme felcsillant.
– Akkor menjünk a patakhoz!
A tündér a vállára röppent, és együtt indultak át a kert végébe. A patak fölött köd ült, mintha puha paplan takarná a vizet.
Harmatkincs elővett egy nagyobb levelet.
– Tartsd ezt – mondta.
Lilla a köd fölé tartotta a levelet, és lassan apró cseppek kezdtek rajta gyűlni. A tündér boldogan kiáltott.
– Látod? Ezek is harmatcseppek!
Gyűjtöttek egyet, majd még sokat. A kosár lassan megtelt csillogó gyöngyökkel.
Ahogy visszatértek a kertbe, sorban megöntözték a szomjazó virágokat. A rózsák újra felegyenesedtek, a tulipánok mosolyogva ringtak a szélben.
A nap már magasan járt, amikor az utolsó csepp is a földre hullt.
Harmatkincs fáradtan, de boldogan leült egy napraforgó levelére.
– Megmentettük őket – mondta.
Lilla hercegnő elmosolyodott.
– De ez a te titkod volt. Most már az enyém is.
A tündér elnevette magát.
– Nem baj. A kerteknek néha szükségük van egy hercegnőre is.
És attól a naptól kezdve, amikor a hajnal első fénycsíkja megjelent az égen, két apró alak járta a kertet: egy csillogó szárnyú tündér és egy kíváncsi kislány, akik együtt gyűjtötték a harmat titkos kincseit a virágok számára.