Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű csillag, akit Harmatcsillagnak hívtak. Minden éjjel az égen ragyogott, és reggelente, amikor a világ még álomba szenderült, ő a Földre érkezett, hogy tündöklő cseppjeivel felfrissítse a virágokat. Minden reggel új életet lehelt a rétre, a mezőkre, és a kertben élő minden kis növénynek. Az ő harmatképessége tette lehetővé, hogy a sok színpompás virág kinyíljon, és megmutassa valódi szépségét a napfénynek.
Ahogy a nap felkelt, a virágok imádták Hamaratcsillagot, és boldogan táncoltak a reggeli harmatban. Az orgonák, a rózsák, és a harangvirágok mind-mind énekelték a dicséretét, és hálásan hajoltak meg a csillag előtt. De egy reggel, amikor a világot a nap első sugarai ölelték át, Harmatcsillag nem érkezett meg. A virágok kétségbeesetten néztek az égre, de csak a szürke felhők néztek vissza rájuk.
– Hol lehet Harmatcsillag? – kérdezte a kis ibolya, szomorúan nézve a barátaira.
– Talán eltévedt! – válaszolta a napraforgó, akire a nap mindig mosollyal nézett.
– Vagy beteg? – tette hozzá a lila mályva, akinek a szívében aggodalom lakozott.
Ahogy teltek a napok, és Harmatcsillag nem tért vissza, a rét egyre szomorúbb lett. A virágok, amelyeket a csillag minden reggel életre keltett, most hervadni kezdtek, és elveszítették színeiket. A fák is csüggedten álltak a szélben, és az állatok is megérezték a változást, mintha a természet egy része is keservesen sírna.
Egy nap a bölcs öreg tölgyfa összegyűjtötte a virágokkal együtt, hogy megpróbálják kideríteni, mi történt Harmatcsillaggal.
– Van egy történet, amit az ősök meséltek – kezdte a tölgyfa. – Azt mondják, hogy ha egy csillag eltűnik, valahol az égen talál egy másik világot, ahol a virágok nem tudnak nyílni. Ahhoz, hogy visszatérhessen, meg kell találniuk a lámpást, majd egy titkos ösvényen kísérniük kell a csillagot.
Bátorságot gyűjtöttek a virágok, és eldöntötték, hogy elindulnak a csillag keresésére. Minden reggel, amikor a nap felkelt, a tücsök zenéje vezette őket, és együtt járták be a régi erdő varázslatos ösvényeit. Csak a bátorság határain kívül, mélyen a természet szívében találták meg a lámpást, amely ragyogott, mint Harmatcsillag fénye.
Ekkor a virágok összefogtak, és elmondták együtt a mesét, amelyet a tölgyfa mesélt nekik. Mivel őszinte szívvel és szeretettel beszéltek, a lámpás lassan elkezdett világítani, és kinyílt egy titkos út a csillagok világába.
Harmatcsillag odafigyelt, és hallotta a barátai hangját. Azonnal megértette, hogy hazatért az ő közössége, amely mindig számított rá. A csillag visszafordult, és elindult a titkos ösvényen, amelyen a virágok vezették őt.
Amikor Harmatcsillag végre megérkezett, a virágok boldogan ujjongtak, és az összes szín pompásan visszatért. A rét újból tündöklő zöld és élénk színű lett, mint egy csodás festmény. A virágok megölelték Harmatcsillagot, és hálásan néztek rá.
– Köszönjük, hogy visszatértél! – kiáltotta az ibolya.
– Igen, te vagy a mi napfényünk! – tette hozzá a napraforgó boldog önfejűséggel.
Harmatcsillag minden reggel újból elindult az égre, hogy soha többé ne tűnjön el, hiszen tudta, hogy a virágok szeretetteljes ölelése mindig otthont ad neki. Azóta is minden reggel elhozza a harmatot, és a virágok boldogan kinyílnak, miközben csillagéjjelet formáznak az égen. Mert a szeretet hídként köti össze a szíveket, még ha távol is vannak egymástól.