Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű királyság, ahol a nap mindig ragyogott, és a rétek zöldelltek a színes virágoktól. A királylány, Aliz, a legboldogabb gyermek volt a világon. Minden reggel felkelt, és a szobája ablakán kinézve csodálta a napsütést, a pillangók táncát és a fák zöld levélkoszorúját. De a kislány szívében egy titkos vágy lobbant: szeretett volna látni egy hóesést a nyár közepén.
– Mi lenne, ha egyszer, csak egyszer, havazna nyáron? – súgta magának a tükör előtt.
Egy nap, miközben az udvaron játszott a barátaival, észrevett egy csillogó, ezüstszínű követ a fűben. Aliz óvatosan felkapta, és hirtelen varázserő áradt belőle.
– Kérlek, ó, drága kő! – mondta izgatottan. – Varázsolj nekem havat nyáron!
A kő megváltozott a kezében, és egy lágy, szellőfútta hang szólalt meg:
– Kívánságod teljesül, hercegnő, de légy óvatos, mit kérsz, mert minden varázslatnak megvan az ára.
A kislány azonnal lehunyta a szemét, és érezte, ahogy a levegő megtelik hideg, friss hópihékkel. Mikor kinyitotta a szemét, meglepődve tapasztalta, hogy a napos rét helyett vastag hó borította be a tájat. A virágok alig látszottak ki a puha fehér takaró alól, és a barátai körülötte boldogan ugrándoztak.
– Nézd csak, Aliz! – kiáltotta László, a legjobb barátja. – Hólabdát formálhatunk!
Mindenki boldogan játszott a hóban, de Ahogy a napok teltek, a nyár közepén, a havazás nem akart megszűnni. Az elképesztő hóesés mindent megváltoztatott. Az állatok zavarba jöttek, a virágok megfagytak, és a királyság lakói aggodalommal figyelték a csodát, ami valójában átok lett.
– Aliz! – figyelmeztette az apja, a király. – A hirtelen jött tél tönkreteheti az élelemtermelést! Kérlek, hozd vissza a nyarat!
A hercegnő szíve összeszorult. Nem akarta, hogy a varázslata bármilyen kárt okozzon, de most már nem tudta, hogyan érhetné el, hogy a hó elolvadhasson. A kőtől, amely valaha átsegítette őt az áhított kívánsághoz, most nem mert segítséget kérni.
Egy éjszaka Aliz a hóval borított királyság közepén ült, és komoran nézett a csillagos égre. Hirtelen megjelent egy szellemalak, egy jégkirály, aki egyenesen a hónak parancsolt.
– Hát te vagy az, akinek ilyen kicsi és tiszta a szíve – mondta szelíden. – Ezért vágyálmod, hogy havazik … de meg kell értened, hogy a varázslat nem csupán örömöt hoz.
– Kérlek, segíts nekem! – könyörgött Aliz. – Amit kértem, az most kárhoztatottá vált!
– Van egy módja – mondta a jégkirály. – El kell mondanod azt a szót, amit a szívedben érzel, mi teremtette ezt a havat.
Aliz összeszedte bátorságát, és a szívét megnyitva azóta sosem mondott szót mondott:
– Kérlek, jöjjön vissza a nyár!
A jégkirály keze azonnal felhőkké formálódott, és a hócseppek leolvadtak, a meleg szellő visszatért, a virágok pedig bátran kiléptek a földből. Ahogy a nap újra felkelt, Aliz boldogan pipacsok között állt, és a barátai körülvették.
– Köszönöm, köszönöm! – kiáltotta nevetve. – Visszatért a nyár!
Ezután Aliz sosem felejtette el a varázskövet és a jégkirályt. Tudta, hogy a valódi varázslat az, amikor másokkal is megosztja a boldogságát, és soha többé nem kívánt havat nyáron, mert megértette, hogy a kiváltságaink néha felelősséggel járnak.
Így hát a királyságban a nyári napok újra ragyogtak, a fák zöldelltek, és a virágok pompáztak, miközben Aliz egy újabb csodás kalandot várt, ami a következő nyári nap felkéltekor várt rá.