Egyszer volt, hol nem volt, a Mágiába bújt Kékerdő szélén, élt egy gyönyörű hercegnő, Zora. Szeme mint a két ragyogó csillag, haja mint a napfény, és mindig mosolygott, hiszen a zene varázslatát birtokolta. A kastély kora reggel mindig tele volt gyönyörű melódiákkal, mert Zora minden nap gyakorolt a grandiózus zongoráján.
Zora hercegnő sosem érezte magát egyedül, mivel a zene mindig társai voltak. Minden nota egy új barátot hozott létre, akikkel együtt élték át a dallamok csodáit. De egy napon, amikor a csodás dallamokat játszotta, észrevette, hogy hiányzik egy fontos hangjegy az egyik kedvenc kompozíciójából.
– Mi történhetett a bűvös „Ré”-val? – kérdezte Zora, miközben szomorúan nézett a zongorájára. – Nélküle nem tudom befejezni a darabot!
Zora elhatározta, hogy megkeresi az eltűnt hangjegyet. Felkerekedett, és a Kékerdő felé vette az irányt, ahol valaha titkos bulikat tartottak a zenészek. Az erdő tele volt zöldellő fákkal és színes virágokkal, s minden lépésével egyre több zenei dallam áradt a levegőben.
– Anya, vissza akarom kapni a „Ré”-t! – kiáltott fel Zora, ahogy az erdő mélyére érkezett. A fák szele meséltek a régi időkről, és a fák között hirtelen feltűnt egy barátságos mókus, akinek hatalmas, csillogó szemei voltak.
– Miért vagy ilyen szomorú, hercegnő? – érdeklődött a mókus, miközben a fák között ugrándozott.
– Elvesztettem az egyik hangjegyemet, és nélküle nem tudom befejezni a zenémet! – válaszolta Zora. – Te tudnál segíteni?
– Talán láttam valahol a rég vágyott „Ré”-t, de előbb át kell kelned a zene-hídon! – mosolygott a mókus, és megmutatta az utat a hídhoz, amely egy varázslatos patakon vezetett át.
Zora megtett minden tőle telhetőt, hogy a hídon átjusson. Ahogy lépdelt, zenei hangokat hallott, és a híd alatti víz harmonikus zenét játszott. Elénekelte kedvenc dallamát, és a híd tükrében megjelentek az emlékek, barátai és zenésztársai arcai, akik a zene erejével eljutottak hozzá. Bizonyossá vált, hogy a zene nemcsak dallam, hanem kapcsolat is.
Átkelve a hídon, egy szép rétre lépett, ahol sok más állat gyűlt össze, mind-mind a zenére várt. Ott találta a hangjegyet, egy kis virág alatt bújt meg. Zora boldogan vette a szárnyai közé a „Ré”-t, és a zongorához visszatérve, mindezek után egy újabb, még csodásabb dallamot játszott.
– Köszönöm, mókus! – kiáltott Zora, amikor a termőföld megtelt élettel vidáman tapsoló barátai színeivel. – Ma este a legszebb zenét adom elő, hívj mindenkit!
Az erdőben megrendezett hzaíni bulin az összes barátja újra találkozott, és együtt énekelték a dalokat. Zora megtanulta, hogy a zene a legjobb barátot adhatja, és hogy a valódi varázslat sosem az egyes hangokban rejlik, hanem azok összességében, amik együtt egy szívből fakadó dallamot alkotnak.
Így élt Zora hercegnő boldogan, minden nap új barátokkal bővítve a zenélés örömét, míg a friss korral átváltozott Kékerdő csillagai alatt.