Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű hercegnő, aki a Zöldellő Királyságban élt. A palota szikrázó tornyai a napfényben ragyogtak, de a hercegnő szívét mégsem a palota gyönyörűsége töltötte el, hanem a természet csodái. Egy esős napon, amikor az esőcseppek táncoltak a palota ablakán, elhatározta, hogy egy kis időt tölt a közeli erdőben.
Ahogy az eső cseppjei szüntelenül hullottak, a hercegnő piros esernyője alatt a legmélyebb tisztásra igyekezett. Ekkor pillantotta meg a tó tükrét, ami az ő rendezett mosolya ellenére is szürkének tűnt az eső miatt. Miközben a tó partjára lépett, észrevett egy kis csónakot, amely a víz szélén ringatózott. Mivel már jó ideje nem csónakázott, bátorságot gyűjtött és leült a csónakba.
– Hát ki merészel itt csónakázni az esőben? – hallatszott egy különös, mély hang.
A hercegnő ijedten nézett körül, míg a vízből felbukkant egy zöld béka, akinek szemei csillogtak, mint a gyöngyök.
– Én vagyok – felelte a hercegnő. – Hogy hívnak, édes béka?
– Béka Barti vagyok – mondta a béka. – Szeretem a csónakázást, de ritka, hogy valaki jön velem. Fogd a evezőt, és csapjunk bele a tó kalandos mélységeibe!
Elmosolyodott a hercegnő, és a kíváncsiság vonzotta a szavak mögött rejlő ígéret. Az esernyőjét félretéve megragadta az evezőt.
– Mesélj nekem erről a tóról, Barti! Miért olyan különleges?
– Ez a tó elvarázsolt – válaszolta a béka. – Akik rajta csónakáznak, megismerhetik a víz mélyén élő titkos világot, ahol csodák és varázslatok várnak rájuk.
Felcsillant a hercegnő szeme, és elkezdte evezni a csónakot. A víz sebesen aláhúzta őket, míg a béka mesélni kezdett a tó titkairól: kincsekről, rejtett vízesésekről, és olyan barátságos lényekről, akikkel csak akkor találkozhatnak, ha elég bátrak.
– De a tó a békákért is elveszett, – folytatta Barti óvatosan. – A varázslat miatt befogadott engem, kitartó vágyam pedig, hogy egy napon vissza tudjak térni az emberek közé.
A hercegnő szíve megdobbant a béka szavaira. Megértette, hogy Barti valaha ember volt, akit átok sújtott. Elhatározta, hogy segíteni fog neki.
– Ha segítesz az átkod megtörésében, együtt csónakázhatunk újra! – mondta eltökélten.
Ahogy a csónak ringatózott a tó közepén, a varázslatos víz egyre inkább életre kelt körülöttük. Hirtelen felhők oszlottak szét, és a nap fénye megcsillant a víz felszínén.
– Ma este a telihold alatt mindent megteszünk; a varázslat csak akkor törik meg, ha igaz barátokká válunk, – mondta Barti.
A hercegnő mosolygott, és határozottan bólintott. A csónakjuk a tó sűrű vízén szépen haladt, miközben új kapcsolatok szövődtek, és a varázslat szövete a barátság erejével kezdett oldódni.
A nap végén, amikor a csillagok fénye megvilágította a víz felszínét, Barti hirtelen egy szikrázó fénybe burkolózott, és a béka helyén egy fiatal férfi állt, csillogó zöld ruhájában.
– Köszönöm, kedves hercegnő! Te megtörted az átkot! – mondta a férfi, boldogan a hercegnőre nézve.
Öröm és boldogság töltötte el a hercegnőt. Két barát, akik most már ketten álltak a csónakban, jól tudták, hogy a valódi varázslat a barátságban rejlik. Ez volt a legszebb nap, melyet valaha együtt éltek át, és ők már tudták, hogy e barátság örökre összeköti őket.
Mióta világ a világ, a hercegnő és Barti, a bátor férfi, még több kalandomat éltek át együtt, míg a Zöldellő Királyság erdeje olyan titkokat és varázslatokat őrzött, amiről még sokáig meséltek a gyerekek és a felnőttek.