Hajnalpír szivárgott végig a palota kertjén, amikor a harmat még üveggyöngyként ült a fűszálakon, és a tulipánágyások lassan kinyitották színes kelyhüket. A kert a birodalom egyik legcsendesebb helye volt. Ide járt ki minden reggel az ifjú hercegnő, Lilla.
A palota tele volt emberekkel, mégis ritkán szólt hozzá bárki szívből. Az udvaroncok meghajoltak, a szolgálók suttogtak, a tanítók tanácsokat adtak. De senki sem kérdezte meg tőle igazán, hogyan érzi magát.
Lilla ezért szeretett a kertben sétálni.
Aznap egy különösen vörös tulipán mellett állt meg. A virág szirmai mélyen izzottak a reggeli fényben, mintha egy aprócska láng lenne a virágágyás közepén.
— Bárcsak volna valaki, akivel beszélgethetnék — sóhajtott fel a hercegnő.
Ekkor halk, csengő hang szólalt meg közvetlenül mellette.
— Én éppen ráérek — mondta valaki.
Lilla ijedten közelebb hajolt. Nem látott senkit, csak a vörös tulipánt, amely enyhén ringatózott a szélben.
— Ki mondta ezt? — kérdezte.
— Én — felelte a tulipán. — Nem túl udvarias dolog egy beszélgetőtárs fölé hajolni ilyen gyanakvó arccal.
A hercegnő hátraugrott.
— Egy… beszélő virág?
— Pontosabban egy tulipán — mondta a virág méltóságteljesen. — A virágnevek fontosak.
Lilla óvatosan guggolt le a virág mellé.
— Még sosem láttam ilyet.
— Az nem jelenti, hogy ne léteznék — felelte a tulipán. — Néha a különleges dolgok csak akkor szólalnak meg, amikor valaki elég csendben figyel.
A hercegnő elmosolyodott.
— Akkor valószínűleg sok időt töltöttél várakozással.
— Nem is keveset — mondta a tulipán. — De egy tündér megkért rá.
Lilla szeme felcsillant.
— Tündér?
A virág szirmai finoman rezdültek.
— Igen. Az erdei tündér, akit sokan csak Szélhordónak neveznek. Üzenetet küldött neked.
— Nekem? — kérdezte a hercegnő csodálkozva.
— Neked bizony — felelte a tulipán. — Azt mondta, van itt egy hercegnő, aki úgy érzi, túl kicsi a világhoz.
Lilla lesütötte a szemét.
— Talán… van benne igazság.
A kertben éppen akkor csiripelni kezdtek a reggeli madarak. A nap fénye aranyszínűvé változtatta a levegőt.
— És mit üzen? — kérdezte halkan.
A tulipán kicsit kihúzta magát, mintha nagyon fontos dolgot készülne mondani.
— Azt, hogy a bátorság nem ott kezdődik, ahol már nem félsz.
— Hanem? — kérdezte Lilla.
— Ott, ahol még félsz… de mégis lépsz egyet előre.
A hercegnő elgondolkodva nézte a virágot.
— De én csak egy hercegnő vagyok. Mitől kellene bátornak lennem?
A tulipán halkan nevetett.
— Attól, hogy önmagad legyél. Néha az a legnehezebb kaland.
Lilla ujjával óvatosan megérintette a tulipán szárát.
— És honnan tudjam, merre menjek?
— Onnan, hogy miért dobban gyorsabban a szíved — felelte a virág. — Arra az irányra mindig érdemes lépni egyet.
A kert fölött ekkor egy könnyű szellő suhant végig. A tulipán szirmai megremegtek.
— Úgy érzem, az üzenetem lassan véget ér — mondta csendesen.
Lilla hirtelen szomorú lett.
— Most el fogsz hallgatni?
— Talán — felelte a tulipán. — De az üzenet már benned van.
— És a tündér?
— Ő mindig figyel valahonnan — mondta a virág. — A tündérek szeretik látni, amikor valaki bátor döntést hoz.
A hercegnő lassan felállt. A kert most már egészen világos volt, a palota tornyain aranyfény csillant.
Mielőtt elindult volna, még egyszer lenézett a virágra.
— Köszönöm — mondta.
A tulipán utoljára megszólalt.
— Holnap próbálj ki valami újat.
— Mit például?
A virág szirmai lágyan összezárultak.
— Bármit.
Lilla mosolyogva indult vissza a palota felé. És bár a kert most már ugyanolyan csendes volt, mint máskor, a szívében apró, vörös fény égett tovább, mint egy tulipán, amely éppen most kezdett kinyílni.