A Hajnalvár tornyai minden reggel aranyfényben ragyogtak, mintha a nap külön nekik kelne fel az égen. A kertjeiben százféle virág nyílt, a szökőkutak csöndesen csobogtak, és a fák között annyi madár lakott, hogy nappal szinte folyton ének szólt. Éjszaka azonban minden elcsendesedett.
A vár legmagasabb tornyában élt Lilla hercegnő. Jószívű volt, kíváncsi, és szerette figyelni a felhőket az erkélyéről. Egyetlen különös szokása volt: nem tudott elaludni madárdal nélkül.
– Ha madár énekel – mondogatta esténként –, a világ is nyugodtabban lélegzik.
Ám amikor leszállt az este, a madarak eltűntek a lombok között, fejüket szárnyuk alá dugták, és a vár körül csak a tücskök ciripelése hallatszott.
A király és a királyné sok mindent próbáltak már. Hoztak énekmestereket, akik fuvoláztak, citeráztak és olyan lágyan daloltak, hogy még a hold is közelebb húzódott az ablakhoz. De Lilla csak forgolódott az ágyban.
– Szép – mondta kedvesen –, de ez nem madárdal.
Egy különösen álmatlan éjjel a hercegnő az erkélyen ült, és a csillagokat bámulta. Akkor halk, csilingelő nevetést hallott a rózsabokrok felől.
Három apró fény rebben elő a kertből. Tündérek voltak, pont akkorák, mint egy nagyobb falevél, és szárnyuk csillogott, mintha harmatból szőtték volna.
– Hallottuk a sóhajodat – mondta az egyik, akinek ezüstös haja volt. – A tündérek erdejében még a szellő is hírt hoz.
– Mi bánt, hercegnő? – kérdezte a másik, miközben az erkély korlátjára telepedett.
Lilla elmosolyodott.
– Nem tudok elaludni madárdal nélkül. De éjszaka minden madár hallgat.
A harmadik tündér, akinek a szemei zölden ragyogtak, halkan felnevetett.
– Akkor meg kell keresnünk azt a madarat, aki a legszebb dallamot őrzi. Ő csak annak énekel, aki igazán figyel.
– Hol találjuk meg? – kérdezte Lilla.
– Az erdő mélyén, ahol a patak úgy kanyarog, mint egy ezüst szalag – felelte az ezüsthajú tündér. – De vigyázz: sok madár szép dalú, ám csak egy őrzi a legigazabbat.
Hajnal előtt útnak indultak. A tündérek apró fényként lebegtek Lilla körül, és az erdőben minden levél úgy susogott, mintha köszöntené őket.
Találkoztak egy vörösbeggyel, aki csilingelő hangon dalolt.
– Hallgass meg engem! – dicsekedett. – Az én dalomat mindenki szereti.
Lilla mosolyogva hallgatta végig.
– Nagyon szép – mondta. – De mintha sietne.
Később egy fülemüle énekelt egy sűrű bokorban. A hangja lágy volt és kanyargó, mint a patak.
– Talán ő az – suttogta Lilla.
A tündérek azonban megrázták a fejüket.
– Szépen énekel, de még nem őrzi a legmélyebb dallamot.
Már majdnem este lett, amikor a fák ritkulni kezdtek. A patak partján egy öreg tölgy állt, ágai messzire nyúltak az ég felé. Az egyik ágon egy apró, szürkés madár ült. Nem volt különösen díszes, és első pillantásra alig lehetett észrevenni.
Lilla csendben leült a fűbe.
– Nem énekelsz? – kérdezte szelíden.
A madár old oldalra billentette a fejét.
– Énekelek én – csipogta –, de csak annak, aki igazán hallani akar.
– Nagyon szeretném hallani – mondta a hercegnő.
A madár ekkor kinyitotta a csőrét.
A dallam először olyan halkan indult, mint amikor a szél megérinti a leveleket. Aztán egyre tisztább lett, mint a patak vize. Volt benne reggeli napfény, harmatcseppek csillogása és a friss tavasz illata.
Lilla úgy érezte, mintha a dal megpihentetné a gondolatait, és megsimogatná a szívét.
A tündérek összenéztek.
– Megtaláltad – suttogták.
Amikor a dal véget ért, a hercegnő álmosan mosolygott.
– Ez a legszebb madárdal, amit valaha hallottam.
A madár megrebbent.
– Ha szeretnéd, minden este eléneklem a dallamot az ablakodnál.
Attól az éjszakától kezdve, amikor a hold felkúszott a Hajnalvár tornyai fölé, a kis szürke madár ott ült Lilla ablakában.
És amint megszólalt a lágy ének, a hercegnő szeme lassan lehunyódott, a vár elcsendesedett, és a madár dallama olyan békét hozott az éjszakába, mintha maga az álom tanulta volna meg elénekelni.