Tómarag városát hegyek ölelték körbe, tó tükrözte az eget, és erdők susogása ringatta álomba lakóit. Valaha boldog hely volt, ahol édes nevetés hallatszott a piacokon, pipákat pöfékeltek a kőlépcsős kapualjakban, s még a kutyák is barátian csóválták farkukat egymásnak. Ám száz éve, egy borongós reggelen, megváltozott minden.
A hetedik holdtölte után, minden esztendőben, egy újabb átok vetette árnyékát a városra. Hol a patak vize lett fekete, hol a kenyerek porrá omlottak a kemencében. Egyszer a fákat mozdíthatatlan kővé dermesztette az átok, másszor az emberek szavai váltak tüskés ordítássá. A város népe csak suttogva mert beszélni a Hetek Boszorkányáról, akit a legendák Kárhollónak neveztek.
Élt a város legszélén, egy apró, vakolóhullásos viskóban, egy árva kislány, Lili. Apró termete volt, hosszú, kócos barna haja, és egyetlen kincse: a szíve. A szomszédasszony szerint olyan jóság lakott benne, hogy még a macskája is inkább türelmesen tűrte a nyakába font kendőt, semhogy elszaladt volna.
Egy tavaszi napon történt, mikor a város főtere virágszirmokkal volt teleszórva, hogy bekövetkezett az új átok. A tejszín megromlott, mielőtt megalvadhatott volna. A virágok fejüket vesztve porladtak szét, és minden újszülött csecsemő sírás helyett kísérteties kacajt hallatott. A bíbic sem szántott a légben, a jóslás asszonyai pedig fejfájással vonaglottak.
– Túl sok már ez, Kati néni – mondta Lili a szomszédasszonynak. – Miért nem próbálja meg valaki megkeresni a boszorkányt?
– Kislány, el ne szóld magad! – hunyorgott rá a néni. – A Hetek Boszorkánya nem olyan, akit csak úgy megkeres az ember. Minden átokkal más arcot ölt. Ma vénasszony, holnap árnyék a falon.
De Lili úgy érezte, többé nem tűrheti némán a pusztulást. Egy éjjel, mikor a harmat szomorúan csillogott a mezőkön, elindult az erdőn át, a hegygerinc túloldalára. Egyetlen iránytűje a szíve volt, egy-egy madárdallam meg egy vakondtúrás jelezte, hogy nem tévedt el.
Tizenkét napig és tizenkét éjjelig bolyongott. Aludt rókalyuk mellé bújva, evett bogyót és kortyolt esővizet. Aztán, a tizenharmadik hajnalon, megpillantotta a romos tornyot a semmi peremén. A tető csálé volt, kéménye pöffeszkedve füstölt, s a kertben vörösen virítottak a varjútök szirmai.
– Te vagy hát… – szólalt meg Lili a kapualjban. – A boszorkány.
A kapuban egy fiatal nő állt. Arany haja vállára omlott, szeme fáradt volt, akár egy tó világtalan mélye.
– Azt mondják, minden évben átkot szórsz a városra – folytatta Lili. – De én nem hiszem, hogy valaki száz évig csak gonosz lehet.
A nő felsóhajtott, olyan halkan, mint amikor hó hull az aludt kertre.
– Nem választás volt. Egy bűbáj. Ellopták tőlem, amit szerettem. Szívemből próbálták kitépni a szeretetet, és helyette átkokat ültettek. Minden évben, mielőtt a hold betelne, a hét csapás újraéled… És én nem vagyok elég erős, hogy megállítsam.
– De én segítek – nyújtotta ki a kezét Lili. – Mert ha benned valóban nincs jóság, azt én majd beléd szeretem vissza.
A boszorkány, vagy ki is volt, habozott, majd Lili tenyerébe tette a kezét. Meleg volt és reszketett. Abban a pillanatban megremegett a torony. A kéményből kék fény tört elő, a kerteken végigsiklott egy tavaszi szél, s a tócsa tükrén szivárvány hajolt át. A varjak felröppentek, és nem károgtak többé.
Aznap éjjel Kárholló, a boszorkány, álmában újra leány lett, haját virág fonta, és nem emlékezett többé, hogyan is keltek életre az átkok. A városban sírni kezdtek a csecsemők, rendesen, gömbölyű hangon, mint akik tudják, hogy világra jöttük nem átok többé.
Lilit karjára vette a megváltott boszorkány, s úgy kísérte vissza Tómaragra.
Senki nem felejtette el a Hetek Boszorkányát. Minden évben, mikor a hold betelt, mécsest raktak a templomlépcsőre. De soha többé nem jött újabb csapás.
És Lili? Ő felnőtt, és híres lett mint a lány, aki rámosolygott a sötétségre… és visszamosolygott belőle a fény.