Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis falucska, amelyet sűrű erdők öleltek körül. A faluban élt egy asszony, aki híres volt a kedvességéről és a jóságáról. Mindenki szerette őt, de van valami, amit kevesen tudtak róla: este, amikor a nap lenyugodott, a falu szélén álló kis kunyhóba tért haza, ahol hét hollót gondozott.
Ezek a hollók azonban nem voltak hétköznapi madarak. Valójában a sokáig elfeledett királyfiak voltak, akiket egy gonosz varázsló átkával hurcoltak el, hogy repülő szörnyeteggé változtassák őket. Csak az asszony tudta, hogy a hollók kebelén fekszik a titok, amely megszabadíthatja őket az átoktól. De az átok megtöréséhez különleges varázslatra és hatalmas bátorságra volt szükség.
Egy estélyi szellő fújta, hogy a fiúk már nagyon fáradtak voltak a hosszú nap után. Az asszony gondosan előkészítette a vacsorát, amelyet bogarakból és bogyókból főzött, majd kiment a kert végébe, ahol a hollók fészkét találta.
– Még mindig reménykedtek, hogy valaki kiszabadít minket? – kérdezte az egyik holló, akinek gyönyörű, fekete tollaiban csillogtak a holdfény ezüstösen.
– Mindig remélek, és mindig küzdeni fogok értetek, fiúk – válaszolta az asszony, miközben simogatta a hollók tollát.
Hamarosan, mikor az éjszaka mélyebbre zuhant, az asszony a kunyhóba vonult, ahol a régi varázskönyvét tanulmányozta. Elhatározta, hogy megkeresi a módját az átok megtörésére. A könyvben sok régi varázsszó és rituálé volt, de csak egyetlenegy tudta neki megmutatni a helyes utat. Azonban ezek a szavak a legmélyebb erdő sötét szívében rejtőztek, ahol éltek a legfélelmetesebb szörnyek.
Másnap reggel, mikor a nap első fénysugarai a földre érkeztek, az asszony útnak indult. Tele volt bátorsággal, és elhatározta, hogy a varázslatra lel. Az erdő mélyén, ahol a fák úgy hajoltak az út fölé, mint a bölcs öregek, felfedezte a varázslatos tavacskát, amelyről a könyvében olvasta. A víz tiszta volt és csillogott, de a tetején sűrű köd ült.
– Ki mer ide betenni a lábát? – hallotta egy mély, morcos hangot, ami az árnyékban rejtőzködött. A hang gazdája egy hatalmas, félelmetes szörny volt, akinek szemei mint a tüzes parázs ragyogtak.
– Én vagyok az, aki meg akarja szabadítani a hét hollót! – válaszolta határozottan az asszony.
– Csupán bátorságra van szükséged, de mit adsz érte cserébe, ha átkon lenni rajtad? – kérdezte a szörny.
– Bármit! – mondta az asszony, és nem habozott.
A szörny bölcsen mosolygott, és felajánlotta, hogy elmondja neki a titkos varázsszavakat. Azonban figyelmeztette: – Ne felejtsd el, hogy az átok megtöréséhez a szeretet és az önfeláldozás ereje kell, ami valóban tiszta és valódi.
Az asszony bólintott, és a szörny varázsszavait suttogta. Amint a szavak kireppentek ajkán, a tó vize megremegett, és a hollók szárnyainak majdani fénye kezdett feltámadni.
A hazaúton az asszony a hollók fészkéhez sietett, majd a varázsszavakat kántálta. A levegő vibrált, és a hollók minden irányba cikáztak. Az átok egy hatalmas felhőként szállt fel tőlük, és a madarak testét emberi formák váltották fel. A hét fiú ott állt, csodálkozva és örömtől sugárzó arccal.
– Köszönjük, anyánk! – kiáltották együtt, és az asszony boldog könnyek között ölelte őket át.
A hét fiú visszatért a faluba, hogy együtt éljenek az asszonnyal, aki szíve mélyén mindig tudta, hogy a szeretet a legerősebb varázs. Azután soha többé nem feledték a sötét múltat, és egész életükben emlékeztek arra, hogy a bátorság és a szeretet szövik a legszebb mesék fonalát.
Így a falu, ahol a csoda megtörtént, mindörökre a szeretet otthonává vált.