Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű hercegnő, akit Luna néven ismertek. A falu szélén, egy varázslatos erdő közepén állt a rózsás palotája, ahol minden éjjel a holdfény beragyogta a szobáit. Luna különleges képességgel bírt: hogyha a hold teliholdra állt, csodálatos dalokat tudott énekelni, és a zene hangzására az egész erdő megelevenedett.
Egy este, amikor a telihold fénye aranyszínű zászlóként lebegett az égen, Luna a palota legmagasabb tornyába mászott. A levegő tele volt varázslattal, és a hűvös szellő simogatta az arcát. Elhelyezkedett az ablakban, és mély lélegzetet vett.
– Azt szeretném, ha mindenki hallaná a dalomat! – mondta elhatározottan.
Kinyitotta a száját, és elkezdett énekelni. A hangja olyan tiszta és édes volt, hogy a fák levelei rezzenni kezdtek, a virágok pedig táncolni tanultak. Az állatok, akik a közelben pihentek, mind a dal irányába fordultak. A nyuszik, a mókusok és a baglyok mindenütt megjelentek, hogy hallgassák a hercegnő énekét.
– Csodás a dalod, Luna! – szólt hozzá a legnagyobb nyúl, aki a dal végén megugrott, mint egy kis gyermek. – Énekeld még egyszer!
– Igen, kérlek! – kiáltotta a kis mókus, miközben szüntelenül ugrándozott.
Luna mosolyogva folytatta:
– Hófehér álmok táncolnak,
A csillagok fénye átszivárog,
Holdfényben minden titok felderül,
Az erdő velünk együtt él,
Az álmaink szárnyra kelnek.
Ahogy éneke betöltötte az erdőt, a csillagok szikráztak, és az állatok előtt elkezdtek lejátszódni a gyönyörű képek: nagyszerű kalandok, színes virágmezők és boldog pillanatok.
Egy este azonban, amikor Luna a szokásos módon énekelt, úgy tűnt, hogy valami megzavarta a varázslatot. A hold hirtelen eltűnt a felhők mögött, és az erdő sötétebbé vált. Az állatok aggódva néztek körül.
– Mi történik, Luna? – kérdezte egy reszkető kis madárka, akinek a színe a félelemtől csakhamar elveszett.
– Ne féljetek! – válaszolt Luna. – Talán csak a felhők jöttek, hogy elrejtőzzenek a fény elől. Én tovább énekelek!
Luna újra megpróbálta, de a hangja most már nem volt olyan erős és magabiztos, mint korábban. Az állatok aggódva néztek rá, hiszen érezték, hogy az erdő szívverése is lelassult.
– Mi lenne, ha mi is csatlakoznánk hozzád? – szólt a bölcs öreg bagoly, aki mindig tudta, hogyan hozza össze a közösséget. – Emlékezz, a zene ereje összeköt minket!
– Igen! Énekeljünk együtt! – kiáltotta a nyuszi, és a többiek azonnal egyetértettek.
Luna szívében melegség támadt, és egy pillanat alatt a dal varázsa újra életre kelt. Az állatok szépen, összhangban kezdtek énekelni, és Luna édes hangja felerősödött. Az erdő zúgása betöltötte a levegőt, a fák újra zöldelltek, és a holdfény lassan ki-beköszöntött a felhők mögül, visszatérve a megfelelő helyére az égen.
– Köszönet, barátaim! – mondta Luna boldogan. – Ti vagytok a világom fényei!
Az állatok örömmel ünnepelték az újraérkező holdfény varázsát. Valahányszor Luna énekelt, az erdő minden lakója tudta, hogy együtt bármire képesek. Az ősi dalokban és az éjszakai csillagok fényében barátságuk örökké ragyogott, és a holdfényhercegnő dala mindig visszhangzott a fák között.
Így valósultak meg az álmok, és az erdő örökké az éj csodálatos dalát hallgatta.