Egyszer volt, hol nem volt, az északi hegyek között, ahol a hó mindig fehéren ragyogott, élt a Hópihehercegnő. A kertecske, amely körülvette a kristálypalotáját, igazi csodaország volt. Minden virág, amely a kertben nyílt, egy-egy különleges érzést rejtett magában. A piros rózsák a szenvedélyt, a sárga napraforgók a boldogságot, a lila levendulák pedig a nyugalmat szimbolizálták. Az egész világ megállt egy pillanatra, amikor Hópihehercegnő a kertbe lépett, hiszen minden virág szívből jövő mosolyt csalt az arcokra.
Egy nap, miközben a hercegnő a kertben sétált, észrevette, hogy a nevetés virága – egy apró, vidám, színes virág, amely mindig a legviccesebb pillanatokra emlékeztette őt – hirtelen eltűnt. A Hópihehercegnő szíve összeszorult. „Hogyan tudnám visszahozni a nevetést?” – kérdezte magától, miközben leült a fűre.
Tavaszi szellő simogatta az arcát, és hirtelen egy kis nyuszi ugrándozott elé. A nyuszi, akit Kormosnak hívtak, csillogó szemekkel nézett rá.
– Mi a baj, Hópihehercegnő? – kérdezte kíváncsian.
– Eltűnt a nevetés virága! – sóhajtotta a hercegnő. – És nélküle a kert olyan szomorú.
Kormos megpróbálta megnyugtatni őt.
– Ne búsulj! Lehet, hogy a szél vitte el. Bízom benne, hogy még megtalálhatjuk!
A Hópihehercegnő és Kormos elhatározták, hogy keresni fogják a nevetés virágát. Elindultak a varázslatos erdő mélyére, ahol hallani lehetett a madarak csicsergését és a fák susogását. Ahogy haladtak, egy színes pillangó szállt le melléjük.
– Ti a nevetés virágát keresitek? – kérdezte a pillangó.
– Igen! – válaszolt a hercegnő. – Tudod, hol található?
A pillangó megcsillantotta szárnyait, és elmosolyodott.
– A nevetés virága a szivárvány alatt rejtőzik. Csak akkor találhatod meg, ha magad is nevetsz!
A Hópihehercegnő és Kormos összenéztek, majd a hercegnő elmosolyodott.
– Akkor nevessünk! – kiáltotta.
Kormos felugrott, és ugrált, mint egy kisgyerek, miközben mindketten hangosan nevettek. A nevetésük egyre intenzívebbé vált, és a földön egy varázslatos fény csillant fel. A szivárvány megjelent az égen, és alatta, közvetlenül a fűben, ott virágzott a nevetés virága, ragyogva, mint soha azelőtt.
A Hópihehercegnő szeme felcsillant, ahogy a virágra nézett.
– Köszönöm, hogy megtaláltam! – kiáltotta boldogan, és a virágot óvatosan a karjába fogta.
Ahogy visszatértek a kertbe, a nevetés virága az összes többi virághoz csatlakozott, és a kert hirtelen újra megtelt boldog, vidám színekkel. Mindenki, akit csak a szél hozott, a szívében hordozta a nevetést, és a Hópihehercegnő tudta, hogy a nevetés varázsa nemcsak a virágokban, hanem emberek között is él.
Azóta a kertjükben mindenki nevettek és táncoltak, hiszen tudták, hogy a nevetés virága sosem tűnik el, csak néha emlékeztetni kell magunkat arra, hogy miért is nevessünk.