Egyszer volt, hol nem volt, karácsonyi ünnepek idején, egy színes kis faluban, ahol mindenki izgatottan várta a szentestét. Az utcák tele voltak csillogó fényekkel, és minden ház előtt fenyőfára akasztott díszek ragyogtak. Az emberek boldogan sétálgattak, miközben chantek énekeket, és a gyerekek a hóban játszottak.
Egy kicsi, apró dió ült a nagy asztalon, az ünnepi teríték közepén, az illatozó mézeskalácsok és a gyönyörű gyertyák mellett. A dió nagyon kíváncsi volt, és a számára varázslatosan gyönyörű karácsonyi világot nézte. De azt is tudta, hogy ő nem csak egyszerű dió, hanem a legelső ajándék, amit a fák adhatnak az embereknek.
Egyik reggel, amikor a szél áttörte az ablakot, a dió hirtelen elgurult az asztal széléről, és a padlóra esett. „Ó, nem! Hova megyek most?” – sopánkodott a dió, miközben gyorsan kikukucskált a padló rései közül. Az útja hirtelen egy hosszú, kanyargós folyosóra vezetett, ami az ajtón túlra vezetett.
Ahogy a dió gurult, találkozott egy kis karácsonyfával, aki szomorúan nézte a sebesen elmúló karácsonyi varázslatot.
– Miért vagy szomorú, kis fenyő? – kérdezte a dió.
– Mert a kislányom már nem hisz a csodákban – sóhajtott a fenyő. – Minden álmom az volt, hogy a decemberi éjszakán együtt ünnepeljünk. De ő már felnőtt, és a felnőttek elfelejtik a varázslatot.
A dió szíve megremegett a kis fenyő szavain. Tudta, hogy neki segítenie kell. „Hidd el, vannak csodák!” – mondta bátorítóan. – „Ki tudja, talán én is segíthetek visszahozni a csodát.”
A dió folytatta útját, átkelt a hóval borított udvaron, és elérte a kislány házát. Az ablak mögött látta, ahogy a kislány szomorúan ült egyedül a szobájában, és csak a gyenge fény világította meg az arcát.
– Miféle bátorságot találhatnék, hogy visszahozzam a meséket? – tette fel a kérdést a kislány, miközben szemével a karácsonyfát fürkészte.
A dió akkor megértette, hogy itt az ideje cselekedni. Kihasználta a kis fenyő erejét, és a hó alatt elindult felfelé, be a szobába, ahol a kislány ült. Ahogy egyenesen a kis asztalra ugrott, az megcsillant a fényben, és a dióra egy varázsló régi átkát varázsolta, amely az ünnep szellemét hordozta.
A kislány csodálkozva nézett, ahogy a dió önálló életre kelt. Talpán egy csillaggyümölcs formájú imát formálva állt meg a karácsonyfa alatt, kiszólva a kislány szívébe: „Higgy a csodákban, és sosem vagy egyedül!”
A kislány szeme felcsillant, és hirtelen a régi emlékek, a mesék és a karácsonyi éjszakák szórakozása mint egy színes hósipka megérkezett. „Igen! Elhiszem!” – kiáltotta boldogan, és futott a fenyőhöz, hogy szerethesse azt.
Az ünnep végén, ahogy a fák és a dió is ünnepelt, a kislány és a kis fenyő visszanyerte a karácsonyi varázslatot. A dió végül a fenyő alatt maradt, emlékezetes ajándék formába rejtve, hogy mindig emlékeztesse a gyerekek szívét arra, hogy a csodákban hinni sosem késő, és a szeretet mindig is itt lesz, ha mi magunk is ápoljuk!
Így a kis dió története karácsonyra mindenki szívében élni kezdett, s örömmel telítette meg a téli esték csodáját.