Az erdő peremén, ahol a napfény aranyszálakkal szőtte át a levegőt, állt egy fiatal, karcsú fa. Törzse még vékony volt, ágai könnyen rezdültek meg a legkisebb szellőtől is. A madarak szerették, mert rugalmas ágain ringatózni olyan volt, mintha titkos dallamot hallgatnának.
Egy napon azonban a szél hírét hozta valaminek, amitől a kis fa gyökereiig megremegett.
– Vihar közeleg – suttogta a szél. – Nagy és erős.
A kis fa levelei idegesen zizegtek.
– Mi lesz velem? – kérdezte remegő hangon. – El fogok törni?
A közelben álló öreg tölgy, amely már számtalan telet és nyarat megélt, mély, nyugodt hangon felelt:
– A félelem természetes, kicsi barátom. De nem a legerősebb marad talpon, hanem az, aki tud hajolni.
A kis fa nem értette.
– Hogyan hajoljak, ha feszült vagyok a félelemtől?
Ekkor egy sudár nyírfa is megszólalt, lágy susogással:
– Figyeld a szelet, ne ellene küzdj. Engedd, hogy vezessen, mintha táncolnál vele.
– Táncolni… a viharral? – hükkent meg a kis fa.
– Igen – morajlott az öreg tölgy. – Aki mereven ellenáll, az eltörik. Aki elfogadja az erejét, megmarad.
Ahogy telt az idő, a felhők sötétebbé váltak, és a levegő nehézzé. A szél először csak játszott, majd egyre erősebben fújt. A kis fa szíve hevesen vert.
– Most jön – suttogta.
Az első nagy lökés megingatta. Ágai vadul csapkodtak.
– Hajolj! – szólt az öreg tölgy.
A kis fa próbált lazítani. Engedte, hogy a szél jobbra-balra ringassa.
– Ne harcolj! – susogta a nyírfa.
A vihar felerősödött. Eső zúdult az erdőre, villám cikázott az égen. A kis fa többször azt hitte, most vége, de minden alkalommal eszébe jutott a tanács: hajolni, nem törni.
És így tett.
Amikor a hajnal első fényei áttörték a felhőket, a vihar elcsendesedett. Az erdő megviselt volt, itt-ott letört ágak hevertek a földön.
A kis fa lassan kiegyenesedett. Még állt.
– Sikerült… – suttogta csodálkozva.
Az öreg tölgy mélyen felmorajlott, mintha mosolyogna.
– Látod? Nem az erő mentett meg, hanem az alkalmazkodás.
A nyírfa levelei vidáman csilingeltek.
– Most már tudsz táncolni.
A kis fa ágai finoman megmozdultak a reggeli szélben. Már nem félt. Tudta, hogy jöhetnek még viharok, de azt is tudta, hogyan maradhat talpon.
És attól a naptól kezdve nemcsak nőtt, hanem bölcsebb is lett minden egyes szellővel.