Zsombor egy hangulatos kis faluban élt, ahol a fák susogása és a madarak csicsergése mellett minden nap egy új kalandot hozott. Még fiatal volt, de már nagyon szerette felfedezni a világot. Egy tavaszi reggelen, mikor a nap első sugarai lágyan simogatták a falu utcáit, Zsombor úgy döntött, hogy elindul a közeli erdőbe, hogy megnézze, mit rejtenek a fák sűrű lombjai.
Miközben léptei nesztelenül suhogtak a földön, egy különleges fénycsillanás ragadta meg a figyelmét a fák között. Odalépett, és egy apró, csillogó kavicsot talált, amely mintha minden színben tündökölt volna. Megérintette az ujjával, és abban a pillanatban egy varázslatos érzés járta át.
– Mi ez? – tette fel magának a kérdést, és halkan suttogott. – Talán egy kincs?
A kavics úgy tűnt, mintha válaszolna, hiszen a napfényben még fényesebben ragyogott. Zsombor elhatározta, hogy hazaviszi, és mindjárt ki is próbálja. Mikor hazaért, a nagymamája a konyhában főzött, és az illatok betöltötték a házat.
– Mi az a fényes dolog a kezedben, Zsombor? – kérdezte a nagymamája.
– Találtam egy különleges kavicsot az erdőben! Azt mondják, hogy teljesít egy kívánságot, ha jószívű a kérő – válaszolta Zsombor, izgalommal telve.
A nagymamája mosolygott, de a szemei tele voltak aggodalommal.
– Emlékezz, drágám, nem minden kívánság valódi boldogságot hoz. Csak olyan vágyat kérj, ami másoknak is segít!
Zsombor bólintott, komolyan vette a nagymamája szavait. Este, miután megfőzte a vacsorát a nagymamája, ránézett a kavicsra, és kitekintett az ablakon.
– Kívánom, hogy a szomszéd bácsi, bácsi Gábor, hamarosan meggyógyuljon! – mondta ki határozottan, és a kavics azonnal fénylett.
Másnap reggel Zsombor már alig várta, hogy megtudja, mi történt. Mikor kiugrott az ágyból, a hír már a faluban terjedt: bácsi Gábor, aki hónapok óta betegeskedett, egészségesen jelent meg a bolt előtt, mosolyogva.
Zsombor öröme felülmúlhatatlan volt, de a kívánságkavics titka még csak most kezdődött el. A következő napokban Zsombor sorra kérte a kavics segítségét. Kívánt, hogy a faluban mindenki boldog legyen, hogy a kisgyerekek jól tanuljanak, és hogy a szülei mindig szeressék egymást.
Minden kívánság valóra vált, és Zsombor úgy érezte, hogy a világ a legszebb hely lett. De aztán észrevette, hogy a kavics kezdi elveszíteni fényét, és a kívánságok nem úgy valósultak meg, ahogyan korábban.
– Miért? – kérdezte a kavicsot nézve. – Miért nem teljesítesz többé?
Bár nem kapott választ, rájött, hogy talán a jószívűség nem csak a szavakban rejlik, hanem abban is, ahogyan éli az életét. Ekkor Zsombor egy új tervet eszelt ki. Minden nap segített a falubelieknek: fűtött a nagymamája konyhájában, segített a szomszédoknak a kertben, és még a gyerekeknek is mesélt a kívánságaikról.
A kavics lassan újra ragyogni kezdett. Zsombor felfedezte, hogy a legnagyobb kívánság nem is egyedül az ő vágyairól szólt, hanem a közösség segítéséről. És amikor legközelebb a kavicsot megfogta, egy olyan kívánságot mondott, ami felülmúlta az összeset:
– Kívánom, hogy mindenki megtalálja a saját boldogságát a jószívűsége által!
A kavics ezúttal fénylett, mint még soha, és Zsombor tudta, hogy a világ legnagyobb kincse nem a kívánságok teljesítése, hanem az, amit másokért teszünk. A kavics titka végleg birtokában volt, és a falu lakói sosem felejtették el, hogy Zsombor jósága volt az, ami minden álmukat valóra váltotta.