Az ősz utolsó melegebb napján egy apró, aranysárga levél remegve kapaszkodott az ág végébe. Már érezte, hogy ideje elindulni, bár még nem tudta, hová vezet az útja.
– Ne félj – susogta a szél játékosan. – Minden levélnek jut egy kaland.
A levél felsóhajtott, majd elengedte az ágat. Egy pillanatig zuhant, aztán a szél szárnyára kapta, és táncolni kezdett vele az ég és a föld között.
– Hová viszel engem? – kérdezte izgatottan.
– Amerre a világ hív – felelte a szél.
Először egy tiszta patak fölé sodródott. Meglátta saját tükörképét a vízben.
– Nézd, milyen szép vagyok – nevetett.
– Ne feledd, a szépség változó – csilingelte a víz. – De minden változás új élet kezdete.
A levél nem értette teljesen, de megőrizte a szavakat.
Később egy erdei ösvényen landolt, ahol egy sün ballagott.
– Hová sietsz, kicsi levél? – kérdezte.
– Nem tudom – mondta a levél. – Csak sodródom.
– Akkor jó úton jársz – bólogatott a sün. – Mindenki oda érkezik, ahová való.
A szél újra felkapta, és egy nagy tölgy tövéhez vitte. Ott már sok más levél hevert, barnák, aranyak, rozsdaszínűek.
– Üdv közöttünk – zizegte egy öreg levél. – Itt pihenünk meg.
– De az én utam még nem ért véget – tiltakozott.
– Dehogynem – mosolygott az öreg. – Most kezdődik csak igazán.
Az esők megérkeztek, a levél lassan puhult, majd beleolvadt a földbe. Már nem volt könnyű és lebegő, mégis különös nyugalom töltötte el.
– Mi történik velem? – suttogta.
– Visszatérsz – felelte a föld mély hangon. – Táplálék leszel, hogy új élet szülessen.
Tavasszal egy apró hajtás tört fel pontosan ott, ahol a levél eltűnt. A zsenge zöld levélke a nap felé fordult, és mintha egy régi emléket hordozott volna magában.
A szél halkan megsimogatta.
– Látod? – suttogta. – Az utazás sosem ér véget.