A dombok között húzódott egy széles, lila hullámokban ringatózó mező. Amikor a szél végigsuhant rajta, a levendula illata úgy terjedt szét a vidéken, mintha maga a nyár sóhajtana egyet. A fűszálak között apró méhek döngicséltek, és a mező közepén, ahol a legegészségesebben virágoztak a bokrok, egy kicsi, csillogó szárnyú tündér lakott.
A tündért Lillaelnek hívták. A szárnyai halványlila fényben tündököltek, haja pedig olyan volt, mint az esti ég alján maradó rózsaszín felhő.
Minden reggel végigsétált a mezőn.
– Jó reggelt, szépségeim – hajolt meg a virágok felé. – Hogy aludtatok?
A levendulák ilyenkor apró rezdülésekkel válaszoltak, illatuk erősebb lett, mintha mosolyogtak volna.
Így telt el sok-sok nyár és tavasz, mígnem egy reggel Lillael furcsaságot vett észre. Az egyik sorban a virágok feje lehajlott. A lilájuk fakó volt, a levelek sárgulni kezdtek.
– Jaj ne… mi történt veletek? – suttogta a tündér.
Megérintette a szirmokat, de azok szinte sóhajtva hullottak alá. Másnap már több bokor is hervadozott. A harmadik napon pedig a mező egy sarkában már alig maradt illat.
Lillael szomorúan üldögélt egy kő tetején.
– Varázslat kellene – mormolta. – Erősebb varázslat, mint ami bennem van.
Történt azonban, hogy ugyanebben az időben a közeli palotában élt egy hercegnő, akit Annarózának hívtak. Szerette a szépet: a virágokat, a fényes ruhákat, az ékszereket és az illatokat. Különösen a levendula illatát. Minden este egy kis üvegcséből cseppentett pár cseppet a párnájára.
Egy nap azonban észrevette, hogy az illat halványabb lett.
– Furcsa – mondta. – Mintha a levendula szomorú lenne.
Másnap nyeregbe pattant, és ellovagolt a dombok felé.
Amikor megérkezett a mezőhöz, megállította a lovát. A lila hullámok már nem voltak olyan élénkek, mint régen.
A mező közepén pedig egy apró tündér ült lehajtott fejjel.
Annaróza közelebb lépett.
– Te vagy a levendulamező tündére?
Lillael felnézett.
– Az voltam… vagyis még vagyok. De úgy tűnik, nem vigyáztam elég jól.
– Mi történt a virágokkal?
A tündér végigmutatott a sorokon.
– Nem tudom. Locsoltam őket reggeli harmattal, énekeltem nekik, megsimítottam a leveleiket. Mégis sorra hervadnak.
A hercegnő letérdelt egy bokor mellé. Megnézte közelről a földet.
– A talaj kemény – mondta. – Rég lazították fel?
Lillael elpirult.
– Én csak varázsolni tudok… a földhöz nem igazán értek.
– És a száraz leveleket leszedted?
– Nem vettem észre, hogy kellene…
A hercegnő egy darabig csendben nézte a mezőt, majd feltűrte a ruhája ujját.
– Akkor kezdjük.
– Mit kezdjünk? – kérdezte a tündér.
– A gondoskodást.
Először fellazították a földet a bokrok körül. A hercegnő óvatosan kaparta meg a talajt, a tündér pedig apró szellőkkel segített.
– Látod? – mondta Annaróza. – A gyökereknek levegő kell.
Aztán leszedték az elszáradt ágakat.
– Ez nem bántja őket? – kérdezte aggodalmasan Lillael.
– Nem – mosolygott a hercegnő. – Így az erejük az új virágokba megy.
Napokon át dolgoztak. Reggel locsoltak, délben árnyékot varázsoltak, este pedig leültek a mező szélén.
Egyik alkonyatkor Lillael észrevette, hogy az egyik bokron új bimbó jelent meg.
– Nézd! – repült oda boldogan. – Új virág!
A hercegnő elmosolyodott.
– Mondtam, hogy működni fog.
– De… én nem varázsoltam semmit.
– Dehogynem – felelte Annaróza. – Figyeltél rájuk.
A következő hetekben a mező lassan újra lilába öltözött. A szél ismét erős levendulaillatot hozott, a méhek visszatértek, és a dombok fölött zümmögő élet költözött a régi helyére.
Egy reggel Lillael végigsétált a sorok között.
– Jó reggelt, szépségeim – mondta.
A virágok illatosan megrezdültek.
A hercegnő a mező szélén állt.
– Azt hittem, a varázslat mindig csillog és villog – mondta.
– Néha igen – válaszolta a tündér. – De a legerősebb varázslatok csendben történnek.
– Mint amikor törődünk valamivel?
– Pontosan.
A szél végigsuhant a mezőn, és a levendulák lila hullámai úgy ringtak, mintha ezt suttognák:
A figyelem maga a varázslat.