Az erdő szélén, ahol a fák lombja már ritkábban takarta el az eget, egy aprócska, szürkésbarna madárka repkedett nyugtalanul ágról ágra. Csőrében száraz fűszálat cipelt, de akárhova ült le, valami nem volt jó.
– Ez túl alacsony, ide felmászik a róka – csiripelte halkan.
– Az túl vékony, elsodorja a szél – sóhajtotta egy másik ágon.
Napok teltek el így. A madárka egyre fáradtabb lett, és a kis fűszálak sorra hullottak ki a csőréből. Este, amikor a nap vörösen bukott a dombok mögé, egy vén tölgy ágára kuporodott.
– Talán nincs is hely számomra – mondta szomorkásan.
Másnap reggel gyerekek érkeztek az erdő szélére. Nevettek, futkároztak, a kezükben deszkadarabokat és egy kalapácsot hoztak.
– Ide tegyük! Itt sok a fa, biztosan jönnek majd madarak – mondta az egyik.
– Csináljunk nekik szép házat! Olyat, amiben biztonságban lesznek – felelte a másik.
A madárka kíváncsian figyelte őket egy közeli ágról. A gyerekek ügyetlenül, de lelkesedéssel kalapáltak, néha félrecsúszott a szög, néha meg kellett állniuk nevetni saját bénázásukon, de végül elkészült a kis odú. Gondosan felakasztották a fa törzsére.
– Kész! Szerinted beköltözik valaki? – kérdezte az egyik gyerek.
– Biztosan. Én már most szeretem – mondta a másik, és megsimította a fa kérgét.
Amikor a gyerekek elmentek, a madárka lassan közelebb repült. Körberepülte az odút, megbillentette a bejáratát, majd óvatosan bekukkantott.
– Ez… ez pont jó – csipogta meglepetten.
– Biztonságos. Meleg. Pont nekem való.
Bemerészkedett, és egy pillanatra csak csendben ült bent. A kis szíve megnyugodott. Aztán gyorsan visszarepült a rétre, és sorra hordta az apró gallyakat, puha tollakat, fűszálakat. Most már minden darabka a helyére került.
Néhány nap múlva a gyerekek visszatértek.
– Nézd! Lakik benne valaki! – kiáltott fel az egyik, amikor meglátta a ki-be röpködő madarat.
– Szia, kis madár! – intett a másik.
A madárka kiült az odú szélére, és vidáman csiripelt.
– Köszönöm nektek – mondta, bár a gyerekek csak a dallamos hangját hallották.
– Itt otthonra találtam.
Azóta minden reggel együtt kezdődött: a gyerekek nevetése és a madár éneke megtöltötte az erdő szélét élettel. És bár a madár sokáig kereste a helyét, végül nemcsak otthont talált, hanem barátokat is.