Az erdő régen dalos volt. Hajnalonként annyi madár énekelt, hogy a fák levelei is beleremegtek, és a patak csillogva vitte tovább a hangokat. Aztán egyre halkabb lett minden. A rigók elhallgattak, a cinegék eltűntek, s még a harkályok kopogása is ritkán szűrődött át a törzseken.
Egy napon három gyerek érkezett az erdő szélére: Lili, Máté és Zsófi. Megálltak, füleltek, majd Lili halkan megszólalt:
– Hol vannak a madarak?
– Lehet, hogy elköltöztek – vont vállat Máté, de a hangja bizonytalan volt.
Zsófi lehajolt, felvett egy üres tojáshéjat a földről.
– Vagy nem találtak itt otthonra.
A gyerekek másnap visszatértek, de nem üres kézzel. Kis kalapácsokat, szögeket és simára csiszolt deszkadarabokat hoztak. A falu öreg ácsa megmutatta nekik, hogyan készítsenek odúkat, és mire a nap magasra hágott, már az első kis házikó is elkészült.
– Ide akasztjuk – mondta Máté, és egy erős ágra mutatott.
– Elég magas? – kérdezte Lili.
– Elég. Innen látni fogják – felelte Zsófi.
Ahogy telt az idő, egyre több odú került a fákra. Volt köztük kerek nyílású, ovális, sőt még egy kicsi, szívecskés bejárattal készült is. A gyerekek minden nap kijöttek, figyeltek, suttogva beszélgettek.
Egy reggel aztán megszólalt az első hang. Egy óvatos csippanás, majd még egy. Lili szeme felcsillant.
– Hallottátok?
– Igen! – lehelte Máté.
Egy kék cinege bukkant elő az egyik odúból, körbenézett, majd vidáman trillázni kezdett.
Attól a naptól fogva lassan visszatért az élet. Megérkeztek a vörösbegyek, majd a feketerigók, és végül a harkályok is újra nekiláttak a kopácsolásnak. Az erdő megtelt hanggal, színnel, mozgással.
A gyerekek leültek a patak partjára, és hallgatták a madarak kórusát.
– Látod? – mondta Zsófi mosolyogva. – Csak egy kis segítség kellett nekik.
– Meg egy kis türelem – tette hozzá Máté.
Lili a fák felé nézett, ahol a napfény átszűrődött a lombok közt.
– Meg egy kis szeretet.
Az erdő pedig újra énekelt, mintha sosem felejtette volna el, hogyan kell.