Az erdő mélyén, ahol hajnalonként harmat csillogott a fűszálak hegyén, egyre csendesebbé vált a levegő. A méhek zsongása, amely régen betöltötte a lombok alatti teret, lassan elhalványult. A kaptárak lakói egyre gyakrabban tértek vissza üres lábakkal, és a királynő komoran figyelte a gyengülő rajt.
– Nem találunk elég virágot – zümmögte egy fáradt kis dolgozó. – A régi tisztások eltűntek, a mezők kiszáradtak.
– Repüljetek messzebbre – felelte a királynő, de hangjában nem volt már igazi remény.
Az erdő szélén eközben gyermekek játszottak. Lilla, Peti és Marci egy nap különös csendet vettek észre.
– Nem halljátok? – kérdezte Lilla, miközben megállt. – Hol vannak a méhek?
– Tényleg… mintha eltűntek volna – mondta Peti, és a virágtalan tisztásra nézett.
– Talán nincs mit enniük – jegyezte meg Marci, és leguggolt a száraz föld mellé.
A gyerekek sokáig gondolkodtak, majd Lilla szeme felcsillant.
– Ültessünk nekik virágokat! Olyan sokat, hogy újra visszajöjjenek!
Másnap magokat hoztak. Apró gödröket ástak, gondosan elhelyezték a virágmagokat, majd öntözni kezdték a földet. Minden nap kijöttek, locsoltak, beszélgettek az apró növényekkel.
– Nőjetek szépen – mondta Peti. – A méhek várnak rátok.
– Mi is – tette hozzá halkan Lilla.
Teltek a napok, majd hetek. A földből először apró zöld hajtások bújtak elő, aztán bimbók jelentek meg, végül színek robbantak a tisztáson: sárga, lila, kék és piros virágok lengedeztek a szélben.
Egy reggelen Marci felkiáltott:
– Halljátok?!
Finom zümmögés töltötte be a levegőt. Először csak egy méh jelent meg, aztán kettő, majd egész raj érkezett. Szorgosan szálltak virágról virágra, mintha soha nem is tűntek volna el.
– Visszajöttek! – nevetett Lilla.
A kaptárban ismét élet költözött. A dolgozók megteltek nektárral, a királynő pedig elégedetten figyelte a megújuló rajt.
– Megtaláltuk az elveszett kertet – zümmögte az egyik méh.
– Nem elveszett volt – felelte egy másik. – Csak meg kellett teremteni.
A gyerekek gyakran visszatértek a virágos rétre. Leültek a fűbe, hallgatták a méhek zsongását, és tudták, hogy valami fontosat adtak vissza a világnak.
Az erdő ismét élettel telt meg, és a szél, amikor végigsuhant a réten, mintha ezt suttogta volna:
– A gondoskodás mindig kivirágzik.