Egyszer egy kis faluban, ahol a nap mindig ragyogott, és a szellő lágyan simogatta a fák ágait, élt egy különös kút. A falusiak még sosem láttak ehhez hasonlót. Minden reggel, amikor a nap arany sávokat vont a földre, a falubeliek összegyűltek a piactéren, hogy meséljenek a nap eseményeiről és a legújabb pletykákról. De ez a kút nem a vízéről volt híres, hanem a kacagásáról.
A kút különleges varázslattal bírt: aki közel lépett hozzá, az hallhatta a nevető hangokat, de csak azok, akik tudtak szívből nevetni. Ezért a falu gyerekei és felnőttjei mindig boldogan játszottak a kút körül, hogy meghallják azt az édes, csilingelő kacagást, ami az ablakokból és utcákból hallatszott.
Egy nap azonban, mikor a nap már túlságosan magasan állt, egy magányos fiú érkezett a faluba. Péternek hívták, és szomorú volt, mivel sosem tapasztalta meg a vidámságot. Napjai egyformán teltek, és a nevetést sosem érezte a szívében. Amikor meghallotta a nevető kút csodáját, a szíve mélyén vágyott arra, hogy ő is átélje ezt az érzést, de úgy érezte, hogy ez sosem történhet meg vele.
– Mi történik itt? – kérdezte Péter az egyik falusi gyerektől, aki éppen a kút vizét nézte, mint egy csillogó tükörben.
– Ez a nevető kút – válaszolta a gyermek, miközben felnevetett. – Csak az hallja a kacagást, aki igazán tud nevetni!
Péter csalódottan nézett a kút mélyére. A vízben egy kicsi kék hal tűnt fel, és a gyerekek szavaiból értette, hogy neki nincs helye itt. Az elkeseredett fiú megfordult, de a kút mellett egy öregember állt, aki hirtelen megszólalt.
– Fiatal barátom, miért olyan szomorú az arcod? – kérdezte, és a szemei vidám, vibráló fényt csillogtattak.
– Mert sosem tudtam igazán nevetni. A szívemben üresség van – felelte Péter elkeseredetten.
– Az igazság az, hogy a nevetés nemcsak egy hang. A nevetés a szívből fakad – mondta az öreg. – Nézz magadba, és tedd boldoggá a lelkedet! Mesélj valami vidámat, amit őszintén átéltél, és meglátod, hogy a néhány csillag, ami az űrben ragyog, rábukkan a szívedre is.
Péter elgondolkodott. Felidézte azt a napot, amikor a régi fát mászkálva barátai könyörögtek neki, hogy ne féljen, és ugorjon le a csúszós domb oldalán. Sokat nevettek, és ez a pillanat aurájában irigylésre méltó boldogságot érzett. Szépen, érzelmekkel teli szavakkal mesélte el a történetet az öregnek, aki egyre inkább mosolygott, és amikor Péter befejezte, a kútban egy csilingelő kacagás hallatszott.
– Hallod? A kút hallja a szívek nevetését! – kiáltotta az öreg örömmel. – Most már tudsz érezni, Péter, a nevetés megtalálta utat!
Péter szemei felcsillantak, és az összegyűlt gyerekek is a nevetéssel csatlakoztak a beszínezethez. Az öröm egyre nagyobb lett, a ma már csillogó kút csak még jobban nevette, mint valaha. Péter magabiztosan állt a többiek között, és a szíve tele volt boldogsággal, ahogy a falu újra vivággá változott.
Mindez a nevető kút varázsereje volt, ami a szívből fakadó nevetést keresztülvezette a falun, összekötve mindenkit, aki merte megosztani a vidámságát. És így, a nevető kút titka fennmaradt a faluban, nem csupán víz, hanem a szeretet és a boldogság forrásaként, mindig elegendő raktározva a valaha volt és a jövendő nevetésekhez.