Az erdő mélyén futott egy patak, amely régen úgy csilingelt, mintha apró ezüstharangok szóltak volna benne. A fák lombjai fölé hajoltak, hogy hallgassák a dalát, az állatok pedig hozzá jártak inni, játszani, pihenni. A pataknak neve is volt: Csengővíz.
Egy nap azonban a hangja megváltozott. Előbb csak halkabb lett, aztán rekedtesebb, végül szinte egészen elcsendesedett. A víz zavarossá vált, a kövek között furcsa, ragacsos foltok ültek meg.
– Mi történt veled, Csengővíz? – kérdezte aggódva egy őz, amikor lehajolt inni.
A patak alig hallhatóan válaszolt.
– Fáj… valami fáj bennem. Nehéz vagyok, és nem tudok énekelni.
A mókus leugrott egy ágról.
– Talán csak elfáradtál?
– Nem… – suttogta a patak. – Valami idegen került belém.
Az erdő állatai egyre nyugtalanabbak lettek. A nyulak nem ittak belőle, a madarak nem fürödtek benne, és még a békák is némán ültek a parton.
Egy délután egy kislány érkezett az erdőbe. Nóri minden héten ide járt sétálni a nagymamájával, és jól ismerte a patak vidám hangját. Amikor meghallotta a csendet, megállt.
– Miért nem csilingelsz ma? – kérdezte halkan.
A patak összeszedte maradék erejét.
– Segíts… kérlek… nem bírom egyedül.
Nóri letérdelt, és közelebbről megnézte a vizet. Elhúzta a homályos felszínt egy bottal, és összeráncolta a homlokát.
– Ez szemét. Műanyagdarabok… és valami olajos kosz.
A róka előbújt a bokrok közül.
– Az út felől jöhetett. Tegnap furcsa zajokat hallottam.
– Akkor meg kell tisztítanunk – mondta Nóri határozottan. – Mind együtt.
– De hogyan? – kérdezte a sün.
– Apránként – felelte Nóri. – Te hozd a türelmedet. Te pedig az erődet. És én hozok egy zsákot.
Másnap mindenki megérkezett. A mókusok ágakat gyűjtöttek, hogy kis gátakat építsenek, a hód ügyesen terelte a vizet, hogy egyes részeken könnyebb legyen tisztítani. A madarak apró darabokat szedtek ki, a róka és az őz a nagyobb hulladékokat húzták ki a partra. Nóri gumikesztyűt húzott, és egyenként szedte össze a szemetet.
– Már könnyebb – hallatszott halkan a patak hangja.
– Kitartás! – biztatta a béka. – Még van itt valami ragacs.
Napokig dolgoztak. Volt, hogy elfáradtak, volt, hogy majdnem feladták, de mindig emlékeztek Csengővíz régi dalára.
Egy reggel, amikor az első napsugarak áttörtek a lombok között, valami megváltozott. A víz tisztán futott végig a kövek között, és egyszer csak megszólalt.
Előbb csak egyetlen csengés. Aztán még egy. Végül újra felcsendült a régi, ragyogó dallam.
Az állatok egymásra néztek.
– Halljátok? – suttogta a nyúl.
– Visszatért! – kiáltotta a mókus.
Nóri mosolyogva ült a parton, és lábát a vízbe lógatta.
– Köszönöm – mondta a patak, most már tisztán és vidáman. – Mindannyiótoknak.
– Mi köszönjük – felelte Nóri. – Hogy szóltál.
Azóta az erdő lakói jobban figyelnek. Ha valami idegen kerül a vízbe, azonnal összefognak. Mert megtanulták, hogy a legcsendesebb hang is segítséget kérhet – és ha meghallják, együtt újra dalra fakaszthatják a világot.