A tavaszi erdő illatokkal telt meg azon a reggelen. A fák friss rügyeket bontottak, a patak vidáman csilingelt a kövek között, és a levegőben apró, színes pillangók táncoltak. A smaragdzöld tisztás szélén egy fiatal hercegnő lépdelt óvatosan, mintha attól tartana, hogy egyetlen hangos lépéssel megzavarja az erdő nyugalmát.
A hercegnőt Lilliannának hívták. Nem szerette a zajos udvari bálokat, sem a díszes lakomákat. Sokkal inkább azt, amikor a harmatos fű érintette a cipője orrát, és a madarak éneke kísérte lépteit.
Megállt egy nagy, öreg tölgyfa előtt.
— Jó reggelt, öreg barátom — suttogta, és megsimította a kérgét.
Ekkor furcsa fény derengett a fa gyökerei közt. Apró, csillogó alakok röppentek elő a fűből. Olyan kicsik voltak, mint egy makk, szárnyaik pedig szivárványként ragyogtak.
Tündérek voltak.
A legidősebb tündér lassan az egyik gombakalapra telepedett. Hangja csengett, mint a harmatcsepp.
— Lillianna hercegnő — szólt kedvesen. — Régen figyeljük, hogyan jársz az erdőben. Nem töröd le a virágokat, nem ijeszted el az őzeket, és még a hangyák útját is elkerülöd.
A hercegnő meghajolt.
— Csak azt teszem, amit helyesnek érzek.
A tündérek összevillogtak, mintha titkos üzenetet adnának tovább egymásnak. Aztán a legidősebb a levegőbe emelkedett. A többi tündér köré gyűlt, és lassan forgó körben kezdtek táncolni.
A levegőben aranyfény csillant.
A fényből lassan egy korona formálódott. Vékony, ezüstösen csillogó indákból fonták, amelyek között apró virágok nyíltak. A korona peremén pedig pillangók ültek: kékek, aranyak, fehérek és bíbor színűek. Szárnyaik lustán rebbentek, mintha a korona élne.
A tündér odanyújtotta.
— Ez az erdő koronája. A pillangók koronája. Annak adjuk, aki a szívével hallja a természet hangját.
Lillianna meglepetten nézte.
— Nekem?
— Igen — bólintott a tündér. — De jól jegyezd meg, hercegnő: ez a korona csak akkor ragyog, ha viselője kedves az erdőhöz.
Amikor a korona a fejére került, a pillangók egyszerre felröppentek. Szárnyaik fényt szórtak a tisztásra, mintha apró napok gyúltak volna a levegőben.
A hercegnő felnevetett.
— Gyönyörű!
Ám amikor néhány nappal később az udvarból vadászok érkeztek az erdőbe, a korona hirtelen halvány lett.
Lillianna észrevette.
— Mi történt veled? — suttogta, és megérintette az egyik pillangót.
Az alig mozdult.
A hercegnő ekkor a vadászok felé fordult, akik íjaikat feszítették a fák között.
— Álljatok meg! — szólt határozottan.
Az egyik vadász értetlenül nézett rá.
— De felség, az erdő tele van vadakkal.
— Tele van élettel — javította ki Lillianna. — És ez az erdő nem a miénk. Csak vendégek vagyunk benne.
A vadászok lassan leengedték az íjaikat.
Abban a pillanatban a korona újra felragyogott. A pillangók körberebbentek a hercegnő feje körül, mint egy élő, színes glória.
A tündérek a levelek között figyelték.
— Látjátok? — mosolygott a legidősebb. — A korona jó kezekbe került.
Azóta, amikor tavasszal a pillangók különösen fényes szárnnyal repülnek az erdőben, az öreg erdészek azt mondják:
— Lillianna hercegnő ma is itt jár valahol.
És ha valaki csendben figyel, néha úgy tűnik, mintha az erdő mélyén egy korona halk fényben ragyogna, miközben színes pillangók őrzik a természet békéjét.