A hajnal első fényei puhán siklottak végig a kastély magas tornyain, majd lassan leereszkedtek a kert mélyére, ahol a levegő mindig édesebb volt, mint bárhol máshol. Ott terült el a rózsakert, amelyről a királyság minden sarkában meséltek. A bokrok telt, bársonyos virágai vörösben, rózsaszínben és krémszínben ragyogtak, s illatuk olyan volt, mintha maga a tavasz suttogna a szélben.
Ám volt egy titok, amelyről még a kertészek sem tudtak.
Amikor az emberek elhagyták a kertet, s az utolsó léptek zaja is elhalt a kavicsos ösvényen, a rózsák között apró fények lobbantak fel. Finom szárnyú tündérek bújtak elő a szirmok alól. Ruhájuk harmatból és napsugárból szőtt csillogó anyag volt, hajukba apró pollenszemcsék ragadtak, mintha csillagpor hullott volna rájuk.
— Siessetek, hamarosan teljesen felkel a nap — súgta a legidősebb tündér, Lillora, miközben egy alig nyíló bimbót simított végig pálcájával.
— Ez a rózsa tegnap még szomjas volt — mondta egy másik tündérke, és egy csillogó csepp harmatot ejtett a tövéhez.
A rózsák a tündérek gondoskodásától nőttek ilyen széppé. Ők nevelték, ápolták és védték a virágokat a hernyóktól, a hideg széltől és az éjszakai árnyaktól.
Egy reggel azonban valami megváltozott.
A kastély ablakából egy fiatal hercegnő figyelte a kertet. Alig múlt tizenkét éves, s kíváncsisága nagyobb volt, mint a királyi etikett szabályai. A nevét Elinorának hívták, és már régóta gyanította, hogy a rózsakert több egyszerű virágoskertnél.
Aznap hajnalban nesztelenül kiosont a kastélyból.
A harmat még végigcsillogott a füvön, amikor Elinora az egyik nagy rózsabokor mögé lépett. És akkor meglátta őket.
Apró alakok röppentek a levegőben, fénylő szárnyakkal.
A hercegnő lélegzete elakadt.
Az egyik tündér észrevette őt. Egy pillanat alatt megállt a levegőben, majd riadtan suttogott.
— Ember!
A rózsák között hirtelen csend lett. A tündérek gyorsan a bokrok árnyékába húzódtak.
Elinora azonban nem mozdult. Lassan leguggolt, hogy kisebbnek tűnjön.
— Kérlek… ne féljetek — mondta halkan. — Nem árullak el benneteket.
Egy ideig csak a levelek susogása hallatszott. Aztán Lillora óvatosan előrepült.
— Mit keres egy hercegnő ilyen korán a kertben? — kérdezte.
Elinora szeme csillogott az örömtől.
— Tudtam, hogy a rózsák nem nőhetnek ilyen széppé maguktól.
A tündér egy darabig figyelte őt.
— És ha megláttál minket… miért nem futsz a kertészekhez?
— Mert… — a hercegnő elmosolyodott — mert szeretem a titkokat.
A tündérek egymásra néztek.
Az egyik apró tündérke felnevetett.
— Szerintem kedves.
Lillora közelebb repült Elinora arcához, egészen addig, míg a hercegnő érezte a szárnyak halk zümmögését.
— A rózsakert titka évszázadok óta rejtve maradt az emberek előtt. Ha elmondod bárkinek, eltűnünk, és a rózsák soha többé nem lesznek ilyenek.
Elinora komolyan bólintott.
— Esküszöm.
A tündérek lassan előbújtak.
A hercegnő először látta, hogyan ébred a kert valójában: apró varázspor hullott a bimbókra, egy tündérke kisimította egy rózsa gyűrött szirmát, egy másik pedig harmatot gyűjtött egy levélről.
— Segíthetek? — kérdezte Elinora.
Lillora mosolygott.
— Ha vigyázol a kertre az emberek között, már segítesz.
Attól a naptól kezdve minden hajnalban volt egy különös látvány a rózsakertben. Egy hercegnő, aki csendben sétált a virágok között, mintha csak gyönyörködne bennük.
Senki sem tudta, hogy közben apró barátai röpködnek körülötte, és együtt őrzik a kastély legszebb titkát.
És a rózsák azóta is minden tavasszal különösen ragyogva nyílnak, mintha örülnének annak, hogy vannak, akik igazán értik a kert nyelvét.