Egyszer volt, hol nem volt, a messzi-messzi földeken élt egy kis falu, ahol az emberek egyszerűen, de boldogan élték mindennapjaikat. A falu határában állt egy öreg ház, amelynek ablakai mindig sötéten égtek. Ott lakott az öregasszony, akiről messziről hallották, hogy boszorkány. Különleges fűszereket kevert, és a falusiak elkerülték őt, mert félték a bűbájait.
Egy szürke őszi napon, amikor a fák levelei már sárgultak, az öregasszony kopogtatott a falu közepén álló fogadó ajtaján. A gazda éppen a fazekát mosta, amikor mérgét elfojtva válaszolt:
– Mit akar tőlem, öregasszony?
– Egy kis sót kérnék, kedves uram – mondta az öregasszony halk, de határozott hangon. – A levesem sótlan, és a szívem fáj érte.
A gazda mit sem tudva a boszorkány valódi természetéről, elhúzta a száját:
– Miért adnánk neked sót, ha te magad nem adsz semmit cserébe?
Az öregasszony elszomorodott, majd hirtelen felkeltette a figyelmét a falubeliek gúnyos nevetése. Ekkor a haragja kirobbanóan tört fel belőle. Úgy döntött, hogy megátkozza a falut:
– Akkor hát recepciótokban soha többé nem lesz só! Kérlek, érezzétek a levesetek ízét!
Ezzel a szóval eltűnt a sűrű ködben. A falu lakói a következő nap felfedezték, hogy az ételeik íze elveszett. Hiába fűszerezték a leveseket, a só hiánya minden ételt íztelenné tett. A falusik egyre többet panaszkodtak, míg végül elhatározták, hogy szembeszállnak az öregasszonnyal.
A ház előtt állva, egy ifjú férfi, Dávid, kiállt a többiek elé:
– Miért nem próbáljuk meg visszaszerezni a sót? Lehet, hogy csak bocsánatot kell kérnünk tőle!
A falusiak összenéztek. Mindannyian tudták, hogy a közösségért tenni kell. Dávid bátorsága felrázta a jókedvüket, és sokan csatlakoztak hozzá. Elindultak a hegyek felé, ahol a boszorkány rejtekhelye volt.
Mikor megérkeztek, a sötét ház ajtaja lassan kinyílt. Az öregasszony kint állt, és szúrós pillantását rájuk szegezte.
– Mit akartok? – kérdezte.
Dávid lépett előre:
– Jöttünk, hogy bocsánatot kérjünk. Nem kellett volna ilyen gúnyosan bánnunk veled. Szükségünk van a sódra, mert nélkülözhetetlen a közösségünk boldogságához.
Az öregasszony meglepődött a szavain, és egy pillanatig pihentette a gondolatait. Végül halvány mosoly suhant át az arcán.
– A só nem csupán a fűszer, hanem a szeretet jelképe is – mondta. – Ha bocsánatért jöttetek, akkor megtartom a szavamat. De emlékezzetek, hogy a kedvesség és a megértés vezessen mindig titeket.
Egy varázslatos fény jelent meg a levegőben, és a só, amit a falu elveszített, újra megjelent a csészékben, edényekben. A falusiak örömmel ujjongtak, és megköszönték az öregasszonynak az ajándékát, ígérve, hogy többé nem fognak gúnyolódni rajta.
Ahogy hazafelé indultak, Dávid és a falusiak rájöttek, hogy a só nem csupán az ételben volt jelen, hanem a szívükben is. Az embereknek tanulniuk kellett egymás tiszteletéről és az összetartozás erejéről, különben a szeretet és a boldogságuk is sós és íztelen lett volna.
Így éltek a falusiak egymás mellett boldogan, s a boszorkányról egy jó szavakat mondtak, hiszen tudták, hogy az igazi bátorság a bűnbocsánatban rejlik.