A Hold ezüstös fénnyel permetezte be az erdő mélyén rejtőzködő könyvtár kúp alakú tornyát. A tornyot borostyán ölelte körbe, mintha évszázadok óta próbálná visszatartani azt a varázslatot, amely a falai közül szüntelenül szivárgott a világba. A könyvtár nem csupán régi könyvek őrzője volt – hanem azok lelkeié is.
Odabent, a poros gerendák alatt, az égig érő polcok között egy görnyedt alak sétált halkan, palástja surrant a köveken. Ő volt Szeléna, az utolsó Könyvőrző Boszorkány, száz évnél is idősebb, ám fiatal lányokét megszégyenítő szikrával a szemében, ha könyvekkel beszélgetett. Mert Szeléna nem olvasott könyveket – hanem meghallgatta őket.
– Mondd, Penumbra, mit súgtál múlt éjjel? – kérdezte, miközben gyengéden végighúzta ujjait egy vastag, bőrkötéses könyv gerincén.
A könyv megremegett, mint faág a szélben. Halk zizegés támadt a lapjai között.
– Túl mélyre álmodtam – suttogta rekedt hangon –, a Felejtések Kútjáig repítettek a gondolataid.
Szeléna bólintott, és egy ezüst teatojásban parázsló levélkeveréket csillantott meg kezében, amely nemcsak testet, de emlékeket is tudott melegíteni. A könyv hálás sóhajt hallatott, mikor a boszorkány egy cseppet csepegtetett az első lapra. Hát ilyen világ volt ez: minden könyvnek volt lelke, és a könyvek lelkét csak azok értették, akik elég csendesek voltak meghallani.
Egy bizonyos sarokpolcon porosodott egy aprócska könyv, puha, kárminszín bársonykötésben, díszes zárófüllel, amely állandóan lecsúszott. Folyton ott mocorgott, csússzant, zizzent, szinte csiklandózta a szomszéd könyveket.
– Már megint ficánkol, Boszi – dünnyögte egy komor lexikon –, állandóan zörög.
De Szeléna csak megmosolyogta.
– Szellőcske, mit akarsz mondani?
Ez a könyv nem válaszolt. Nem is suttogott. Egyszerűen reszketni kezdett, mint egy ideges kismadár, míg hirtelen – egyetlen reccsenéssel – ki nem pattant a zár, és a könyv kinyílt.
– Nem akarok hallgatni. Nem akarom, hogy megsúgjanak – mondta.
Szeléna tekintete elkomorodott. A könyvek mindig suttogtak, soha nem beszéltek. Soha nem kérdeztek, vagy jelentették ki a saját akaratukat.
– Te… felébredtél? – súgta a boszorkány.
– Nem akarom, hogy engem forgassanak. Én akarok… látni. Mozogni. Gondolkodni!
Szeléna halkan hátralépett. A lépcsők fölé húzódó galérián a többi könyv feszült csöndbe burkolózott. A levegő olyan sűrű lett, mintha valamennyi történet egyszerre szívta volna vissza lélegzetét.
– Ez lehetetlen… – mormolta Szeléna.
A könyv lapozodott magától. Nem csapkodva, hanem finoman – mint egy szívverés. És írás jelent meg az üres oldalakon: saját szava, saját gondolata.
– Ha bennem élet van, hát miért ne lennék élő? Bennem mese van, álom és akarat. Nem csak emlék: jövő.
Szeléna hosszú ideig nézte. A könyv lassan felemelkedett a levegőbe, s lapjai aranyló fényt vetettek a mennyezet repedéseire.
– Talán… – suttogta a boszorkány végül, – ez csoda. Vagy rémálom. Mégis, ha te így születtél, hát nem lehet véletlen.
Az éj hosszúra nyúlt, és az élő könyv – mert nevet még nem választott, noha már több volt, mint könyv – egy egész történettel tért be a világba azon az éjszakán. Szeléna jegyzetelt, miközben a fények köröttük csipkézett árnyékokat táncoltak.
Attól a naptól fogva a Könyvtár halkabban suttogott. Többé nem csak régi meséket és emlékeket zizegetett a lapok közt – de egyetlen, új hangon is megszólalt. Egy könyvén, amely önmaga meséjét írta, önálló akarattal, önálló hangon.
És ha valaki azóta megáll abban az eldugott toronyban, egy halk, mégis makacs suttogást hallhat: „Ébredj föl. Legyél több, mint aminek írtak.”