Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű kis falucska, amelyben a fű mindig zöldellt, a virágok ragyogtak minden színben, és a napfény aranyló szőnyegként terült el a földön. Az emberek boldogan éltek, mígnem egy napon különös dolog történt. A világ színei egy csapásra elpárologtak, a fák levelei ezüstszürkévé váltak, a virágok színei foszlányokká csökkentek, és a napfény is csak egy szomorú, fakó fényt árasztott.
A falusik eltűntek az utcákról, senki sem merészkedett ki a házából, csak a bátor kisfiú, Bálint. Ő volt a falu legkíváncsibb gyermeke, akit mindig lenyűgöztek a mesék a színekről és a kalandokról. Egy nap, mikor már nagyon hiányoztak neki a színek, úgy döntött, hogy felfedezi a világot, és megtudja, miért lettek az emberek szomorúak.
Elindult a közeli erdőbe, ahol a legszürkébb és legszomorúbb fák álltak. Ahogy mélyebbre hatolt az erdőbe, furcsa hangot hallott meg – valahol a fák között egy sírós manó ült. Közepes magasságú, zöld bőre és hosszú, kócos haja volt, amelyen apró levelek és virágok fogtak helyet. Bálint megállt, és bátran megszólította a manót.
– Miért vagy ilyen szomorú, barátom? – kérdezte.
A manó egy pillanatra megfordult, majd szipogva válaszolt:
– Én vagyok Színlopó, a manó, aki elvitte a színeket a világból, mert úgy éreztem, senki sem értékeli őket.
– De hiszen a színek boldogságot hoznak – mondta Bálint, miközben leült a fűbe a Színlopó elé. – Miért gondoltad, hogy ezt kell tenned?
Színlopó szemei könnybe lábadtak.
– Én csak szerettem volna, ha mindenki észreveszi a világ szépségeit. De aztán, amikor mindent elszívtam, rájöttem, hogy a színek nem csupán a látvány részei, hanem a boldogságunk forrásai is.
Bálint végigmérte a manót.
– Hát akkor mit tehetünk, hogy visszahozzuk a színeket?
A Színlopó csüggedten nézett:
– Csak akkor hozhatjuk vissza, ha együtt küzdünk, és ha az emberek újra megtanulják értékelni a szépet.
Bálint elhatározta, hogy segít.
– Akkor mutasd meg nekem, hogyan tudunk együtt visszahozni mindent, amit elvettél!
Színlopó megdörzsölte az orrát, majd bólintott.
– Először is, minden színnek van egy története, egy emlék, amit fel kell idézni.
Ahogy fáradtan de eltökélten együtt dolgoztak, a manó mesélni kezdett a színek világáról:
– A zöld fű a varázslatos rét titkait rejtette, a sárga napfény a nevetést és az örömet szimbolizálta. A kék ég az álmokat és a szabadságot jelentette…
Bálint szívében egyre nőtt a vágy a színek iránt, és mikor megértette, miért fontosak, szidni kezdte a Színlopót.
– Nem lehet, hogy az emberek nem értékelik a szépet! Én hiszek benne, és segítek neked elmondani nekik!
Bálint és a Színlopó közösen indultak el a faluba, és azt mondták az embereknek:
– Nézzétek meg újra a világot! Észrevettétek már a virágok illatát, a napfény melegét?
Kezdtek összegyűlni, és valóban, emlékeztek arra, miért szerették a színeket. Köszönetet mondtak Színlopónak, aki elhatározta, hogy visszaadja nekik a színeket.
Egy varázslatos pillanatban a fák levelei újra zöldellni kezdtek, a virágok színpompás mosollyal nyíltak ki, és a napfény újra aranysárgává változott. Bálint és Színlopó együtt nevettek, miközben a falu boldogan ünnepelte visszatért színeit.
Így lett a manóból nem csupán a színek tolvaja, hanem a világ színeinek őrzője is. Az emberek soha többé nem felejtették el, és Bálint bizonyította, hogy bátorság és barátság segítségével még a legnagyobb bánatot is meg lehet űzni. A világ újra ragyogott, és a kis gyerekek vidáman játszottak a színek tengerében.