Egyszer volt, hol nem volt, élt egy gyönyörű hercegnő, akit mindenki Szivárványhercegnőnek hívott. Azért kapták ezt a nevet, mert szívek százait kötötte össze a csodás hídja, amely a felhők felett ívelt. A híd csillogó, színes kövekből készült, és amikor boldog volt, élt, fénylett és ragyogott, mint a legszínesebb szivárvány. Ám ha a hercegnő szomorú volt, a híd elhalványult, és a színek szürkévé váltak.
Egy napon, amikor a nap felkelt, Szivárványhercegnő ülve bámulta a tájat a híd közepén. Gondterhes arccal nézett a felhők fölött lebegő kis falura. Szíve tele volt bánattal, mert magányosnak érezte magát. Kislány kora óta az volt az álma, hogy barátokat szerezzen, de a hercegnőként töltött napjai miatt sosem volt igazi barátja.
– Miért nem tudok találni egy barátot? – sóhajtotta keserűen. Ekkor a híd is fáradtan megfakult. Színei csak halvány foltokban éltek tovább.
A hercegnő úgy döntött, hogy elindul a falu felé, hogy talán ott talál egy kedves embert, aki megérti a szívét. Ahogy lefelé sétált a mélykék lépcsőkön, megérkezett a faluba, ahol a gyerekek vidáman játszottak a mezőn.
– Szia! – hívta őket egy kislány, aki egy piros labdát dobált a többieknek. – Mit csinálsz itt, hercegnő?
– Csak… keresek valakit, akivel beszélgethetnék – válaszolta Szivárványhercegnő szomorúan.
A gyerekek összenéztek, majd a kislány, akit Mónikának hívtak, így szólt:
– Miért nem jössz velünk játszani? Mindenki örülne neked!
A hercegnő szíve egy pillanatra megperdült. A gyerekek vidámsága valami csodásat ébresztett benne. Gyönyörű mosollyal bólintott, és csatlakozott hozzájuk. Szórakoztak, nevettek, játszottak, és Szivárványhercegnő szíve egyre boldogabb lett. Ahogy vidáman pörögtek-forogtak, a híd, amely a felhők felett állt, fokozatosan kezdett újra csillogni. Az élénk színek visszatértek, és a híd újra ragyogott, mint a napfényes reggelen.
– Köszönöm, hogy befogadtatok – mondta a hercegnő, amikor egy kis szünetet tartottak a játékban. – Olyan régen vágyom már a barátokra.
– Mindig itt vagyunk neked! – mondta Mónika, miközben megölelte a hercegnőt. – A barátság a legszebb dolog a világon!
A hercegnő boldogan tért vissza a hídra, tudva, hogy minden szomorúsága elmúlt. Most, hogy barátai voltak, a híd örökre színes maradt, mert a barátság varázsa mindig élete szivárványát táplálta.
Azóta Szivárványhercegnő és a falusi gyerekek minden nap együtt játszottak, és a híd minden hajnalban újra és újra ragyogott – a barátság színeivel festve az eget, mint egy csodálatos szivárvány.