Valahol, a felhőkön túl, a szivárvány csúcsán élt egy gyönyörű hercegnő, akit csak Szivárványhercegnőnek hívtak. Szőke haja olyan fényesen ragyogott, mint a nap, és ruháját minden színben göndörítették, hogy a táj csodálatos színeit tükrözze. Az éjjelek csendjében, mikor a csillagok fénylettek, a hercegnő minden színnel külön-külön mesélt el történeteket, melyek mindegyike varázslatos titkokat rejtett magában.
Egy nap azonban, mikor a napfény aranysugarai megcsillantak a szivárványon, Szivárványhercegnő szívében szomorúság fészkelődött. A színek történetei, melyeket oly régóta mesélt, kezdtek megkopni, és ő magára maradt egy titokkal, amit senki sem ismert.
– Miért vagy szomorú, gyönyörű hercegnő? – kérdezte hirtelen a kis Zöld Manó, aki a fűben ücsörgött, és csodálkozva nézett fel rá. – Talán a színek eltűntek?
– Ó, kedves Zöld Manó – vallotta be a hercegnő –, a színek mindig itt lesznek, de a történetek, amiket mesélek, kezdenek elhalványulni. Úgy érzem, hogy nem tudom többé összefűzni őket, és a világ színei elfelejtik a jelentésüket.
A Zöld Manó elgondolkodott, és hirtelen egy ötlet pattant ki a fejéből. – Mi lenne, ha elindulnánk, és felfedeznénk a varázslatos világot? Talán ott találkozunk új színekkel és történetekkel!
Szivárványhercegnő szíve felélénkült a manó javaslatától. – Igen, nekivágunk! – kiáltott fel örömmel.
Így hát együtt indultak el, a hercegnő a fellegekben repülve, a Zöld Manó pedig a fűben ugrálva. Útjuk során találkoztak a Piros Sárkánnyal, aki a piros színek tüzét őrizte. A sárkány mesélt nekik a bátorságról, amely az ő színéhez tartozik, és megmutatta, hogy a bátorság színe mindig felragyog, amikor valaki kiáll igazáért.
Következő állomásuk a Narancs Napsugárnál volt, aki a vidámságot és az örömet hozta el nekik. – Az öröm a világ legszebb színe! – mondta a Napsugár, miközben nevetett. Szivárványhercegnő és a Zöld Manó alig tudták visszatartani a nevetésüket, miközben a napsugarak áttörték a felhőkön.
Ahogy haladtak, találkoztak a Sárga Királykálával, aki a tudás színét képviselte, és elmondta, mennyire fontos, hogy mindig vágyjunk új dolgok megtanulására. Ezen a ponton már kezdték érezni, hogy minden szín új történetet szőtt a lelkükbe.
A további utuk során meglátták a Kék Hópehelyet, aki a békéről mesélt, majd a Lila Virágbogár, aki a szeretetet terjesztette körülöttük. Minden egyes találkozás egy új mesét hozott, és Szivárványhercegnő szíve minden új történettel telve volt.
Mikor végre visszaértek a szivárvány tetejére, a hercegnő áttömbölte a Zöld Manót. – Köszönöm neked, barátom! Felfedeztük a színek titkait, és most már tudom, hogy a történetek mindig a szívemben élnek, ahogy a színek is.
– Csak egy dolog maradt hátra – mondta mosolyogva a Zöld Manó. – Mesélj nekem a felfedezésünkről!
A hercegnő ragyogva kezdett mesélni, és a szivárvány színei szivárogtak ki a történetéből, mint egy varázslatos festmény. Ezúttal nemcsak ő élvezte a mesélés örömét, hanem mindenki, aki hallgatta őt a szivárvány alatt, a színekben gyönyörködve tapasztalhatta meg a világ csodáit újra és újra. Szivárványhercegnő titka az volt, hogy a színek sosem felejtődnek el, csak várnak arra, hogy újra felfedezzük őket.