:::writing
Amikor a tél utolsó hideg sóhaja végiggördült a hegyek között, az erdő még álmosan nyújtózkodott. A patak jéghártyája vékonyan csilingelt, a fák kérge alatt pedig apró neszek jelezték, hogy valami új készül ébredezni.
Ebben az erdőben élt Liliána hercegnő, aki jobban szerette a mohával borított ösvényeket, mint a palota csillogó termeit. Gyakran kiszökött hajnalban, amikor a fák még ködbe burkolóztak, és a világ csendesebb volt minden udvari ünnepnél.
Egy ilyen reggelen furcsa illatot hozott a szél. Nem egyszerűen virágillat volt. Inkább olyan, mintha száz különböző virág mesélne egyszerre.
Liliána megállt az egyik tisztás szélén.
– Milyen különös… – suttogta. – Tegnap még semmi sem virágzott itt.
Ekkor egy halk csilingelés hallatszott. A szellő felkapta a hercegnő haját, és egyszer csak apró, ragyogó pontok lebegtek elő a napsugárból.
Parányi tündérek voltak.
Szinte akkora mindegyik, mint egy vadvirág bimbója. Ruhájuk áttetsző szirmokból állt, szárnyaik pedig úgy rezegtek, mint a harmattól nehéz pókhálók.
Az egyik a hercegnő orra elé repült.
– Jaj! – kiáltott fel a tündér vékony hangon. – Egy ember!
– Ne féljetek – mondta Liliána halkan, és leguggolt. – Nem bántalak benneteket.
A tündér közelebb suhant, alaposan szemügyre vette.
– Te nem olyan vagy, mint a többiek – mondta. – A többiek zajosak, letörik az ágakat, és letapossák a virágokat.
– Én szeretem az erdőt – felelte a hercegnő. – De kik vagytok ti?
A tündérek egyszerre körberebbenték.
– Mi vagyunk a tavaszi szellő tündérei! – csilingelték. – Mi visszük a virágok illatát a szél hátán.
– A virágillatot? – csodálkozott Liliána.
A legkisebb tündér bólintott.
– Amikor egy virág kinyílik, mi összegyűjtjük az illatát. Aztán a szellővel elvisszük messzire, hogy más virágok is felébredjenek.
– Olyan ez, mint egy üzenet – mondta a hercegnő.
– Pontosan! – nevetett a tündér.
De a vidámságuk hamar elcsendesedett. Egy idősebb tündér lassan Liliána vállára ült.
– Az erdő azonban egyre nehezebben lélegzik – mondta komoran. – Néhány patak elszennyeződött, és sok virág nem mer kinyílni.
– Segíthetek? – kérdezte a hercegnő azonnal.
A tündérek meglepődve néztek rá.
– Egy ember?
– Igen – mosolygott Liliána. – A palota kertészei hallgatnak rám. És az emberek is. Ha tudom, mire van szükségetek, segítek megvédeni az erdőt.
A tündérek izgatottan suttogtak egymás között, mint amikor a levelek rezzennek.
Végül a kis tündér újra megszólalt.
– Akkor figyelj jól, hercegnő. Ne engedd, hogy a forrásokat piszok érje. Hagyjátok nőni a vadvirágokat az erdő szélén. És tanítsd meg az embereket arra, hogy a tavasz nem csak látvány… hanem lélegzet is.
Liliána ünnepélyesen bólintott.
– Megígérem.
Attól a naptól kezdve a hercegnő gyakran járt az erdőbe. Tisztává tette a forrásokat, virágos réteket hagyott érintetlenül, és a falvakban is mesélt a tavaszi szellő apró őrzőiről.
A tündérek pedig hálából minden évben különösen gazdag illattal töltötték meg a tavaszt.
Ha valaki egy langyos áprilisi napon mélyet szippant az erdő levegőjéből, talán észre sem veszi, hogy apró szárnyak rebbennek a szélben.
De Liliána hercegnő mindig tudta.
És amikor a szellő virágillatot hozott, halkan így köszönt:
– Jó munkát végeztek, kis barátaim.
:::