Volt egyszer egy varázslatos kis tó a Zöldellő Erdő mélyén, amelyet a legszebb mesék ihlettek. A tó vize kristálytiszta volt, és olyan sima, mint a legpuhább selyem. A fák árnyékai játszadoztak a víz felszínén, sok-sok színes virág pedig körbeölelte a partját. A tó partján élt egy hercegnő, Elara, akinek a szépsége és kedvessége messze földön híressé vált.
Elara nem csak a külsejével varázsolta el az embereket; szívében mindig ott volt a vágy, hogy barátokra találjon. Ám mesés palotájának falai között egyedül érezte magát. Minden este, mikor a hold fénye megcsillant a víz tükrén, Elara arra vágyott, hogy valakivel megossza titkait, álmait.
Egyszer, miközben a tó partján ült, egy különös jelenségre lett figyelmes. A víz felszíne hirtelen fodrozódni kezdett, mintha csak valaki akarná megérinteni. Ekkor a tóból egy másik hercegnő tűnt fel, aki ragyogó, ezüst színű ruhát viselt, és szemeiben a csillagok fénye tündökölt.
– Szia, Elara! – szólt a másik hercegnő, akit Selymeának hívtak. – Én itt élek a tó másik oldalán, ahol a víz még ennél is mérhetetlenül ragyogóbb.
– Honnan ismersz? – kérdezte Elara ámulva. – Honnan tudtad a nevemet?
– A tó tükrén mindig látom a világot – válaszolta Selymea. – Látom az arcodat, hallom a dalaidat, érzem a boldogságodat és a bánatodat. Itt, a víz mélyében sok minden elmondható.
Elara elmosolyodott, most már tudta, hogy nem egyedül van. A két hercegnő hamar barátságot kötött, és minden este találkoztak a tó partján, ahol meséltek egymásnak a szívük titkairól, álmaikról és vágyaikról.
Selymea elmondta, hogy ő is egyedül érzi magát, hiszen a birodalom, ahol él, hatalmas és üres, a víz pedig az egyetlen barátja. Elara ezt hallva elhatározta, hogy segít Selymeának kibővíteni a világát.
– Mi lenne, ha a legszebb virágokat ültetnénk a tó köré? – javasolta Elara. – Így nem csak mi, hanem az összes élőlény élvezhetné a szépségüket!
Selymea beleegyezett, hiszen a barátságuk ereje a legszebb virágokat is életre keltheti. Együtt gyűjtötték a magokat a tó körüli erdőből, és minden este ültettek egy újabb virágot, míg a tó partja színes és illatos kertté változott.
Ahogy teltek a hónapok, a barátságuk egyre csak erősödött. Közösen álmodoztak a jövőről, és a tó vize egyre több örömöt és boldogságot hozott életükbe.
Egy nap, amikor a naplemente fénye aranyszínűre festette a tóból kiemelkedő virágokat, Elara és Selymea úgy döntöttek, hogy a barátságuk nemcsak a tó partján válik valóra, hanem a birodalmaikon is.
– Mi lenne, ha a két birodalom között hidat építenénk, hogy mindenki láthassa ezt a csodát? – kérdezte Elara izgatottan.
Selymea bólintott, majd a tó tükrére nézve azt mondta: – Akkor lehet, hogy a világ másik oldala is megnyílik számunkra.
Így hát Elara és Selymea együtt munkához láttak, felkutatták a legjobb építészeket és művészeket, akik álmaik hídját megalkották. A híd végnélküli színekben pompázott, és a két birodalom között új lehetőségeket nyitott meg.
Amikor a híd elkészült, a két hercegnő boldogan nézett egymásra. Tudták, hogy barátságuk varázsa nemcsak a tükrökben, hanem a szívükben él tovább. És így a sendgő és a vidámság most már mindenki számára elérhetővé vált, hiszen a közös álmaik és a szeretet ereje mindenki életét beragyogta.
Elara és Selymea barátsága sosem múlt el, és a tó tükrében, valamint a birodalomok között megépített hídon keresztül mindig ott maradt a szeretet varázsa.