Valaha, egy dombokkal ölelt királyságban született egy királylány, akit Liliánának hívtak. Amikor az első tavaszi napon kivitték a palota kertjébe, különös dolog történt. Ahol a pici lábával megérintette a füvet, apró virágok pattantak ki a földből: hófehér százszorszépek, illatos ibolyák és vékony szirmú kankalinok.
A kertész csak ámult.
— Felség… azt hiszem, a hercegnő… virágokat ébreszt — suttogta.
És valóban így volt. Ahogy Liliána nőtt, a képessége is egyre erősebb lett. Ha nevetve futott végig a réten, a fű tengere egyszerre színes hullámzássá vált. Pipacsok lobogtak, búzavirágok kéklöttek, s a levegő megtelt méhek zsongásával.
A nép hamar elnevezte őt a virágok hercegnőjének.
Liliána azonban nem gőgös lett ettől, hanem kíváncsi. Szerette a réteket, az erdők szélét és a patakpartokat. Gyakran elszökött a palotából, cipő nélkül, hogy érezze a föld hűvösét a talpa alatt.
Egyik nyáron azonban valami furcsa történt.
A királyság legszebb rétje, amelyet minden tavasszal arany és lila virágok borítottak, hirtelen komorrá vált. A szárak lehajoltak, a bimbók nem akartak kinyílni. A szél nesztelenül suhant át rajtuk, mintha maga sem akarná felébreszteni őket.
Amikor Liliána odaért, óvatosan lépett a fűbe.
Szokás szerint virágok jelentek meg a talpa nyomában… de a rét többi része mozdulatlan maradt.
A hercegnő leguggolt egy halvány lila harangvirág mellé.
— Mi bánt titeket? — kérdezte halkan.
A szél megzördítette a szirmokat, mintha suttognának. Liliána lehunyta a szemét, és hallgatott.
Egy halk, szomorkás hang csendült.
— A virágok nem csak a napfénytől élnek — mintha ezt súgta volna a rét.
— Hát mitől még? — kérdezte a hercegnő.
Aznap estig ott maradt, figyelve a füvek hajlását, a föld illatát, a hangyák útját. Másnap visszatért egy kis kancsó vízzel, és megöntözte a legszárazabb töveket. Aztán levette a nehéz köveket, amelyek a fiatal hajtásokra csúsztak a dombról.
Harmadnap a palota kertészét is magával hozta.
— Taníts meg gondozni őket — kérte. — Nem elég, hogy kinőnek.
A kertész mosolygott.
— A virágokat nem parancsolni kell, hercegnőm. Figyelni kell rájuk.
Így Liliána megtanulta, hogyan lazítsa fel a földet egy apró ásóval, mikor kell vizet adni, mikor hagyni, hogy a harmat végezze a dolgát. Megtanulta, hogy néha egy fa árnyéka kell, máskor pedig több napfény.
Hetek teltek el.
Lassan a rét is változni kezdett.
Először csak egyetlen bátor pipacs nyitotta ki piros szirmát. Aztán két százszorszép bólintott mellette. Nem sokkal később a domboldal ismét színekbe öltözött.
Aznap a méhek újra vidáman zümmögtek.
Liliána a rét közepén állt, körülötte virágok tengere hullámzott. De most már tudta, hogy nem a varázsa az egyetlen, ami életre kelti őket.
Lehajolt, megsimított egy apró kankalint.
— Most már értem — mondta halkan. — Nem elég virágot varázsolni. Gondoskodni is kell róluk.
A rét mintha jókedvűen susogott volna a szélben.
Attól a naptól kezdve Liliánát nemcsak a virágok hercegnőjének hívták, hanem a rétek barátjának is. És bármerre járt a királyságban, a virágok nemcsak kinyíltak a léptei nyomán — hanem erősen és vidáman éltek tovább utána is.