Egyszer volt, hol nem volt, az Álmok Királyságában élt egy különleges bogár, akit Álombogárnak hívtak. Csillogó páncélja éjszaka, amikor elérkezett az idő, mint a csillagok fénye ragyogott. Minden este, amikor a nap végleg eltűnt a horizont mögött, Álombogár készen állt, hogy levegőtlenségével és a nyugodalom porával berendezze a gyerekek álmát.
Egy gyönyörű faluban élt sok-sok gyermek, akik boldogan várták az álombogarak látogatását. Fekete kis pöttyeikkel, széles szárnyakkal és aranyszínű csillagporral a hátukon különleges varázst hoztak a gyerekeknek. Azonban volt egy kisfiú a faluban, aki sosem tudott aludni, és ez Álombogár szívét szomorúvá tette.
– Hogy hívnak, kisfiú? – kérdezte Álombogár egy éjszaka, amikor észrevette a gyermeket az ablaknál, aki kétségbeesetten bámult a csillagokra.
– Mózesként hívnak, és sosem tudok aludni – felelte a kisfiú. – A gondolataim úgy keringenek a fejemben, mint egy őrült szellő.
– Miért nem próbálnád meg megragadni az álom szelét? – javasolta Álombogár, és szárnyait kitárva szinte táncolt a levegőben. – Én itt vagyok, hogy segítsek neked!
Mózes szemeiben égett a kíváncsiság. – Hogyan?
– Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy egy hatalmas réten fekszel, tele színes virágokkal és édes illatukkal. Minden egyes lélegzeteddel egy kis álmot hozok a szemedre – mondta Álombogár, miközben apró csillagporát Mózes láthatatlan füléhez fújta.
A kisfiú megpróbálta elképzelni a virágokat, a nap melegét. Elmerült a gondolatok tengerében, miközben Álombogár mesélni kezdett a csodás helyekről, ahol a fellegek úgy úsztak, mint a finom tejfölt. A madarak éneke szinte már hallatszott Mózes fülében.
Hirtelen a szobában egy megnyugtató csend honolt. Mózes érezte, hogy a gondolatok lassan távolodnak, és a szívekben zenélő álom dala átszövi a szobát. Álombogár szárnyai finoman rezegtek, ahogy egy kis felhőzacskót hozott a fia álmának megáldására.
– Aludj jól, Mózes! Én vigyázok rád – mondta leheletnyi hangon Álombogár. Mózes pedig kiszállt az éber világából.
Amikor a reggel beköszöntött, a nap fénye besütött a kisfiú szobájába, és egy boldog mosoly játszott az arcán. Álombogár már az ablakon repült kifelé, amikor Mózes felkelt, hogy fölfedezze a nap csodáit.
– Álombogár! – kiáltotta. – Köszönöm az álmokat!
A bogár csak egy pillanatra megállt a levegőben, és megsúgta a kisfiúnak, hogy minden alkalommal, amikor jól alszik, ő is ott van a háttérben, megtartja a nyugodalom porát. Azóta Mózes már nem félt az alvástól, és minden este boldogan várta álombarátját, aki neki ismeretlen csodákra vezette őt.
Így hát Álombogár tovább repült a faluban, hozva az álmokat a többi gyermeknek is, miközben ő és Mózes barátsága újra és újra megújult az álmok csillagfénye alatt. Az éjszaka mindig tele volt varázslattal, és a gyermekek szívében mindig ott maradt a nyugodalom pora.