Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Ádámnak hívtak. Ádám mindig is szerette a meséket, főleg azokat, amelyek tündérekről és varázslatos lényekről szóltak. Minden este, mielőtt álomba szenderült, csillagokat nézett az égen, és vágyakozva gondolt arra, milyen lenne találkozni a tündérekkel.
Egy különösen szép nyári napon, amikor a nap aranyló fénye a fák leveleit cirógatta, Ádám úgy döntött, hogy levelet ír a tündéreknek. Papírra vetette vágyait és kérdéseit: Miért szórnak szét virágport a virágok között? Miért repkednek oly gyorsan? Hogyan varázsolják a szivárványokat? Miközben írt, a szíve tele volt izgalommal.
A levél elkészülte után, érintetlenül tette a kert végében álló öreg tölgyfa tövébe, ahol úgy gondolta, a tündérek biztosan rátalálnak. Később este, amikor már mindenki az álmok világába merült, meglepődve és izgalommal figyelte a fát. A hűvös szellő fújni kezdett, és hirtelen egy vakító fény gyúlt a tölgyfa mellett.
Ádám csodálkozva nézte, ahogyan a fényből apró tündérek jelentek meg, színes szárnyakkal, amelyek ragyogtak, mint a gyöngyök. A legkisebb tündér, akit Virágának hívtak, közvetlenül Ádám elé repült.
– Jól esett a leveled, kisfiú! – mondta kedvesen. – Igen, mi szórjuk a virágport, és tényleg varázslatos dolgokat tudunk.
Ádám szemei tágra nyíltak.
– Ti tényleg itt vagytok! – kiáltotta boldogan. – Válaszoltok nekem?
– Persze – mosolygott Virágána. – De előbb bele kell mennünk a játékba! Tudd meg, hogy minden tündér különleges képességekkel bír!
Körbeállták Ádámot, és mindegyik tündér bemutatkozott. Volt közöttük Szellő, aki a szél dallamait hozta magával, és Fény, aki a csillagokat táncoltató varázsló volt. Ádám szíve egyre boldogabb lett, ahogy a tündérek meséltek.
– Szeretnéd megtanulni a varázslatainkat? – kérdezte Fény.
– Igen! – mondta Ádám izgatottan. – De hogyan?
A tündérek összeütötték kezeiket, és hirtelen a kert egy csodás világba fordult át: a virágok még élénkebb színben pompáztak, a fák közt fénysugarak táncoltak.
– Tanulj velünk, Ádám! – csapták össze kezeiket. – Minden szívből jövő gondolat varázslattá válik.
Ádám próbálta megfogalmazni azt, amit a szívében érzett. Ahogy beszélt, úgy a szavak szivárványgömbökké váltak, amelyek az égre szálltak. A tündérek tapsoltak, és Ádám kuncogva nézte, ahogy a gömbök szétspriccencenek.
Mire a nap felkelt, és a reggel fénybe borította a világot, Ádám barátaival búcsúzni készült.
– Ne feledd, mindig itt vagyunk, amikor álmodban gondolsz ránk – mondta Virágána.
– Ígérem, sosem felejtem el, amit tanultam tőletek – válaszolta Ádám, majd kissé szomorúan elindult haza.
Másnap reggel csodálkozva vette észre, hogy a tölgyfa tövében egy apró papírdarab fekszik. Felvette és elolvasta, a tündérek válaszoltak:
„Kedves Ádám! Mi mindig itt leszünk, ha szükséged van ránk. Csak hidd el a varázslatodat! Üdvözlet: a Tündéreid.”
Ádám szíve tele lett boldogsággal. Tudta, hogy bármi is történik, a tündérek mindig mellettük állnak, és a varázslat mindig vele marad.
Így hát meséltek a csillagoknak és a fák leveleinek minden este, varázslatot csempészve a világba. A kisfiú, bár csak egy volt a sok közül, a tündérekkel együtt alkotott valami igazán különlegeset – egy barátságot, ami örökre megmarad.