Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Léna-nak hívtak. Léna nagy imádója volt a természetnek, szabadidejét mindig az erdő mélyén töltötte. Minden reggel, amikor felkelt, szívesen gyűjtött színes leveleket, kavicsokat, és szagolgatta a virágokat. Élvezte, ahogy a napfény átsütött a fák lombkoronáján, és szívesen hallgatta a madarak csicsergését.
Egy nap, amikor Léna az erdő mélyén barangolt, egy csillogó kis ágat vett észre a földön. A különleges ágat aranyszínű, csillámló levelek borították, és úgy tűnt, mintha egy varázslatos világ része lenne. Léna úgy döntött, hogy hazaviszi az ágat, hogy mindig emlékezzen a varázslatos felfedezésére.
Ahogy hazafelé indult, hirtelen furcsa zene hallatszott a fák közül. Léna megállt, és figyelmét a hang irányába fordította. A fák és a bokrok között egyre hangosabbá vált a zene, mintha az erdő saját szívverése lenne. Léna kíváncsian követte a hangot, míg végül egy kis tisztásra nem ért. Ott egy gyönyörű zenei dallam terjengett, és ő egy varázslatos látványt érzékelt: a fák, a bokrok és a virágok együtt zenéltek.
– Én vagyok Szirom, az erdő zenéje! – hirdette egy színes virág, aki hét színben ragyogott. – Az Aranyágacskádat hoztad el nekünk!
– Az Aranyágacska? – kérdezte Léna csodálkozva, miközben az ágat a kezében forgatta. – De hogyan lehet ez?
– Ez az ág valójában a természet varázslata! – felelte egy öreg tölgyfa, amely zúgó hangján beszélt. – Képes életre kelteni a körülöttünk lévő világot, és összekapcsolni minket a zenével. Ha tiszta szívvel használod, az erdő minden lakója csatlakozni fog a dallamhoz.
Léna szíve megtelt örömmel, és úgy döntött, hogy megpróbálja a varázslatot. Csukott szemmel, az Aranyágacskát a szívéhez szorította, és mély lélegzetet vett. Amint elkezdett zenélni, a fák levelei rezegni kezdtek, a madarak egyseggínek bekapcsolódtak a dallamba, és a virágok táncra perdültek.
– Érezd a zenénket! – zúgták együtt az erdei lények, és a tisztás egyszerűen megtelt élettel. A szellő lágyan fújta a dallamokat, a fák ritmusosan hajladoztak, és a virágok színes táncot jártak. Léna szíve csak úgy ünnepelte a varázslatot, amely körülvette.
Ahogy a dallam fokozatosan csitult, az erdő lakói egyenként köszönték meg Léna bátorságát és kedvességét. Az öreg tölgyfa különösen hálás volt, és így szólt:
– Ezentúl te vagy az erdő barátja, Léna. Tartsd meg az Aranyágacskát, és vissza-visszatérhetsz, hogy újra zenélhess velünk. De ne feledd, hogy a legnagyobb varázslat mindig benned rejlik!
Léna boldogan engedett a szavaknak, megígérte, hogy rendszeresen visszatér az erdőbe, hogy ápolja a barátságát a természet csodáival. Így hát az Aranyágacska a kislány kezében maradt, és minden alkalommal, amikor megérintette, az erdő újra és újra életre kelt a zene varázsával.
Azóta Léna és az erdő nemcsak barátok lettek, hanem egy csodálatos zene harmóniájában éltek, ami sosem szűnt meg, és mindörökre összekapcsolta őket. Ygy Léna tudta, hogy a legnagyobb kincs az életben az összhang és a szeretet, amit a természet nyújtott neki.