Volt egyszer egy varázslatos falucska, ahol a nap mindig vidáman sütött, a fák zöldelltek, és a madarak csicsergése töltötte meg a levegőt. Ám a falucska szélén, egy öreg, mohos kővel borított házban élt egy álmos boszorkány, akit Mária néninek hívtak. Mária néni különös volt, hiszen minden reggel, amint felkelt a nap, szundikálni kezdett. Sötét, mély álomba merült, mintha a nap fénye elűzné az erejét.
A falucska gyerekei gyakran csodálták Mária nénit, hiszen tudták, hogy a boszorkánynak különleges varázslatai vannak. De mindenki egyetértett abban, hogy valami furcsa dolog történik, ha a nap felkél. Egy nap, a bátor kisfiú, Levente, elhatározta, hogy kideríti, miért alszik Mária néni, és megpróbálja elhozni neki az éjjeli sötétséget.
Levente beöltözködött, mint egy igazi hős: nyakába akasztotta a nagymamája régi köpenyét, kezébe vette a fából faragott botját, és útnak indult a boszorkányhoz. Ahogy közeledett a házhoz, észrevette, hogy a nappali ablakban virágok nőnek, amelyek csak éjszaka nyílnak. „Ez érdekes!” – gondolta Levente, majd benyitott az ajtón.
– Mária néni! – kiáltotta, de a boszorkány csak halkan horkolt az ágyában. Levente hősiesen odasétált, és megszólította. – Mária néni, ébredj! Miért alszol te minden reggel?
Mária néni álmosan felnyitotta a szemét, és mosolyogva nézett Leventére. – Ó, kedves fiacskám, az álmom annyira szép, hogy nehéz felkelnem a napfény miatt. Az éjszaka varázsa elaltat engem, míg a nap fénye mindent ellop.
Levente izgatottan állt meg. – Esetleg elhozhatnék neked néhány éjszakai csillagot, hogy megpróbálj ébren maradni?
Mária néni arca felderült, és a szeme csillogott. – Valóban? Tudod, miért nem tudom elhagyni ezt a helyet? Mert a sötétség energiája mindig haza vezetett, de soha nem tudtam átlépni a határt. Ha az éjszaka csillagait hoznád el, talán megtalálnám a titkot.
Levente bátorságot összeszedve útnak indult az Őserdő felé, ahol a legszebb csillagok ragyogtak. Ahogy a sűrű erdőbe ért, észrevette, hogy a fák között fényes, csillagokat rejtő búcsúzó éjszakák emlékei lapulnak. Hatalmas, ezüstszínű csillagokat kezdett gyűjteni a fák alatt, míg a nap egyre magasabbra kúszott az égen.
Végül, amikor már mind a tíz csillagot összegyűjtötte, boldogan sietett haza. Mária néni az ajtóban várta, és ahogy meglátta Leventét, azonnal megkérdezte:
– Honnan hoztad ezeket a varázslatos csillagokat?
Levente büszkén mutatott a tenyerében lévő csillagokra. – Az Őserdőből, Mária néni! Ezek segíteni fognak neked, hogy ébren maradj és felfedezd a varázslatos éjjelt!
Mária néni az ujjai közé vette a csillagokat, és amint megérintette őket, varázslatos fényük betöltötte az egész szobát. A sötétség egyre inkább elárasztotta a helyet, és Mária néni mosollyal az arcán így szólt:
– Köszönöm, kedves Levente! Most már tudom, hogy a sötétség és a világosság egyaránt fontos. Az éjszaka szépsége és titkai, valamint a nappal fénye, együtt keltik életre a varázslatot.
Mária néni soha többé nem aludt el a napfényben. Minden nap egy új kalandot élt meg Leventével, és a csillagokkal együtt felfedezték a világot, amely tele volt rejtélyekkel és csodákkal. Így az álmos boszorkányt soha többé nem a nappali fénye, hanem az éjjeli csillagok varázsa élesztette fel. Két barát lett belőlük, akiknek nemcsak a nap, de az éjszaka szépsége is együtt ragyogott. Élt, él mind a mai napig…