A hajnal még szürke ködfátylat terített a dombokra, amikor a gyerekek megérkeztek a tisztás szélére. A hely valaha sűrű erdő volt, mesebeli lombokkal és susogó ösvényekkel, de most csak csonkok meredtek az ég felé, mintha némán kérdeznék: mi jön ezután?
— Itt volt a nagy tölgy — suttogta Lili, és letérdelt egy repedezett gyökér mellé.
— Visszahozzuk — felelte Dani, és megszorította a kezében tartott kis facsemetét.
Hátuk mögött nesz támadt. Egy vörös bundás róka lépett elő a bokrok maradékából, óvatosan, mégis bizakodón. Nem futott el. Csak figyelte őket. A gyerekek is figyeltek, és valami különös megállapodás született közöttük szavak nélkül: együtt kezdenek új történetet.
— Nem vagytok egyedül — mondta halkan Áron, mintha a rókának válaszolna.
Ahogy a nap aranyszínű ujjaival simogatni kezdte a földet, egyre több állat gyűlt össze a tisztás körül. Madarak ültek a csonkokra, egy sün óvatosan kibújt egy kidőlt fatörzs alól, sőt még egy őz is közelebb lépett, mint addig valaha.
A gyerekek ásni kezdtek. A föld kemény volt, tele kaviccsal és száraz gyökerekkel, de minden egyes ütésnél mintha halk sóhaj szabadult volna fel belőle. A róka közelebb somfordált, majd a mancsával kaparni kezdett egy kis gödröt.
— Nézd! Segít! — nevetett Lili.
— Akkor mi is segítünk neki — felelte Dani, és mélyebbre ásta a gödröt.
A madarak felröppentek, majd magokat ejtettek a frissen fordított földre. A sün apró bogyókat gördített ide-oda. Az őz türelmesen figyelt, majd az agancsával félretolt egy száraz ágat, mintha utat nyitna.
Ahogy teltek az órák, apró zöld remények kerültek a földbe. A gyerekek vizeztek, igazgatták a pálcikákat, amelyek megvédték a zsenge hajtásokat. A szél lágyan végigsuhant a területen, és mintha magával hozta volna az emléket arról, milyen volt itt egykor az élet.
— Szerinted visszanő az erdő? — kérdezte Áron, kicsit kétkedve.
— Nem ugyanaz lesz — mondta Lili. — De talán még szebb.
Az este lassan leszállt, és a gyerekek hazafelé indultak. Az állatok azonban maradtak. A róka még egyszer körbejárta a frissen ültetett fákat, majd letelepedett köztük, mintha őrizné őket.
Napokból hetek lettek. A gyerekek minden délután visszatértek. Néha eső jött, néha forró napsütés, de a kis hajtások kapaszkodtak. Egy reggelen apró levelek bontakoztak ki, olyan gyengédek és halványzöldek, mintha maguk is csodálkoznának a világon.
— Nézd! Él! — kiáltotta Dani.
A madarak ekkor már nemcsak látogatók voltak, hanem lakók. Fészkeket kezdtek rakni az alig növő ágakon. A sün új búvóhelyet talált egy bokor tövében. Az őz minden hajnalban végigsétált a kis erdőn, mintha számba venné: minden rendben van.
Évek múltán a tisztás már nem volt üres. Nem lett pontosan olyan, mint régen, de új történetek szőttek árnyékot a földre. A fák magasabbak lettek, a levelek sűrűbbek, és a szél már nem sírt, hanem mesélt.
Egy napon a gyerekek — akik már nem is voltak annyira gyerekek — megálltak az új erdő szélén.
— Emlékeztek, milyen volt itt? — kérdezte Lili csendesen.
— Igen — felelte Dani. — De most már azt is tudom, milyen lehet.
A lombkoronák között fény szűrődött át, és a fák mintha suttogtak volna. Nem panaszt, nem emléket, hanem ígéretet. Az erdő nemcsak visszatért — megszületett újra, azok kezében, akik hittek benne.