Borostyán hercegnő, a csodás Aranyvár lakója, mindig is vágott a kalandok után. Az udvar fényei és a pompás bálok között azonban unalmassa vált az élete. Egy este, mikor a hold ezüstös fénye rászórta a völgyre a varázsét, Borostyán szívében egy újabb álom ébredt.
– Kíváncsi vagyok, vajon mi rejlik a sűrű erdő mögött – mondta magának, és elindult, hogy felfedezze a titkokkal teli területet. Ahogy egyre beljebb merészkedett az erdőben, a fák között különös fények gyúltak, és a levelek halkan susogtak, mintha az ő érkezését várták volna.
Hirtelen egy csillogó port látott a levegőben. Az elragadó szikrák körülölelték, és érzett egy kellemes, szinte hipnotikus vonzalmat. Ahogy a porba lépett, a világ körülötte megváltozott. Borostyán már nem a sötét erdőben állt, hanem egy gyönyörű álomerdő közepén, ahol a fák színei életre keltek, és minden egyes hang olyan volt, mint egy mesés dallam.
– Üdvözöllek, Borostyán hercegnő! – hallatszott egy lágy, éteri hang. A hercegnő körülnézett, és egy gyönyörű lényt látott. Egy hölgy állt előtte, aranyszínű szárnyakkal, tele csillagfénnyel. – Én a Szellőfélék Királynője vagyok, és ez az álomerdő, ahol bármi, amit csak elképzelsz, valósággá válik!
Borostyán szíve megtelt izgalommal. – Ez csodás! – kiáltotta. – Milyen szép az erdő, és mennyi lehetőség rejlik benne! De mi van, ha rossz álmok is léteznek itt?
– Az álomerdő olyan, amilyenné teszed – mondta a Királynő. – Csak a szíved és a gondolataid irányítanak.
Borostyán gondolatai szárnyalni kezdtek. Egy szebbnél szebb táj és varázslatos lények jelentek meg: éneklő madarak, vidám tündérek, és gyönyörű virágok. Minden gondolata életre kelt, és boldogsággal töltötte el.
– Ó, bárcsak örökké itt maradhatnék! – sóhajtotta. De ahogyan az álmokban lenni szokott, a vágyai között megjelent egy sötét árny is.
Nem sokkal később, a távolból egy szenvedő róka tűnt fel, aki segítségért kiáltott. – Kérlek, hercegnő, ments meg engem! Az erdő sötét szelleme bánt velem!
Borostyán szíve azonnal összeszorult. – Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte, és érezte, hogy a bátorsága eltűnik a félelemben.
– Az akaratoddal – mondta a Királynő. – Csak gondolj arra, hogy legyőzöd a sötétséget!
Borostyán mély levegőt vett, és összpontosított. Képzeletbeli világában felidézte a napfényt, amely elűzi a ködöt, és a szeretetet, amely átöleli a sebzett lelkeket. Az álomerdő egyszer csak fénnyel telt meg, és a sötét szellem visszahúzódott.
– Köszönöm! – kiáltotta a róka, boldogságával csillogott. – Megszabadítottál engem a félelemtől!
Borostyán hercegnő szíve megtelt örömmel. Most már tudta, hogy az álomerdő ereje nemcsak a szépségről, hanem a bátorságról és az összefogásról is szól.
Ahogy Borostyán visszatért a valóságba, az erdő fényei eltűntek, de szívében ott élt az élmény varázsa. Az álomerdő mindig is a gondolatai között maradt, emlékeztetve őt arra, hogy bátorsággal és szeretettel bármit elérhet. És így, a történet folytatódott, hiszen minden nap új kalandokat ígért a hercegnő számára.