A kis faluban, amelyet a zöldellő dombok öleltek körül, élt egy idős asszony, akit mindenki Csillaghintőnek nevezett. Az emberek sokáig nem tudták, hogy valójában ő egy boszorkány, hiszen faluja népe a varázslatot nem a félelmetes, sötét erőkként, hanem a csillagok gyönyörű ragyogásaként ismerte. Csillaghintő éjjelente kiment az erdő szélére, ahonnan tökéletes rálátása volt a csillagos égboltra, és várta, hogy a csillagok hirtelen lehulljanak.
Minden éjszaka, mikor egy csillagcsóvány szelte át az eget, Csillaghintő egy kérést suttogott a sötétbe. Ezt követően a csillag földet érve megmutatta neki, ki az, akinek a kívánságát be kell teljesítenie. A gyerekek álmokat álmodtak, és Csillaghintő mindig figyelte ezeket az álmokat, hogy megbizonyosodjon arról, hogy minden kívánság, amelyet összegyűjt, a szeretet és a jóság irányította.
Egy különösen szeles őszi napon, mikor a falevelek táncot jártak a fák között, a faluban élő kisfiú, Levente, egy vágyat hórdott a szívében. Meg akarta menteni a beteg kiskutyáját, Aprót. Levente régi barátja volt minden falubelijének, ám a kutyus állapota egyre romlott. A fiú megszégyenülten pillantott a gondjára, és elhatározta, hogy ő is kér valamelyik csillagtól.
Egy este, amikor a hold fényesen ragyogott, Levente összeszedte a bátorságát, és kiment a mezőre, ahol Csillaghintő otthona volt. Éppen Csillaghintő álomgyűjtése közepette találkozott vele. Az idős boszorkány a csillagokkal beszélgetett, mikor Levente lépett a színre.
– Kérlek, Csillaghintő – mondta a fiú, szívét a remény hatotta át –, a kutyám nagyon beteg. Meg tudnád gyógyítani?
Csillaghintő arca komoly lett, és a szíve megremegett. Tisztában volt a gyermekek álmával, de tudta, hogy egy ilyen kívánság teljesítése hatalmas erőfeszítést igényelne. Ő maga is érezte, hogy a kisfiú szeretete tiszta és önzetlen, de az álmok valóra váltása mindig komoly áldozatokat követel.
– Édes Levente – szólt végül Csillaghintő –, szeretem a gyermekek vágyait. Az álmaid fontosak számomra. De tudnod kell, hogy a kívánságod egy különösen erős csillagot kér tőlem, amely a reményt egyben a fájdalmat is hozza.
Levente bátor tekintete találkozott Csillaghintőével, ami erőt adott a boszorkánynak, hogy tovább folytassa.
– Készen állok, Csillaghintő. Kérlek, segítsd meg Aprót!
Az idős asszony mély lélegzetet vett, majd megszólította a legfényesebb csillagot, amely az égen ragyogott. Ahogy a csillag lecsúszott az égről, Csillaghintő kinyújtotta a kezét, és a csillag energiáját magába szívta. Az égi fény átsuhant a testén, és hirtelen látszott, hogy senki más rajta nem tudja ezt az erőt használni.
A csillag ereje megtöltötte Csillaghintőt, de cserébe a saját varázserejének egy része vándorútra indult. A boszorkány váratlanul elvesztette a varázslatos képességeit, de az Apróra irányuló kívánság egy varázslatos erővel kezdett növekedni.
Amint Levente visszatért a faluba, Apró csodálkozva és erősen állva várta őt. A kutyus megéledt, a játékos öröm és a szeretet lángra gyújtotta a kiskutyát, akit a fiú olyan nagy gonddal szeretett.
– Köszönöm, köszönöm, Csillaghintő! – kiáltotta Levente boldogan.
Csillaghintő mosolygott, de a szemeiben ott csillogott a bánat. Már nem tudta, miként találhat újra csillagokat és vágyakat a jövőben, hiszen elvesztette azt, ami egész életében megtartotta őt.
De a következő éjjelen, mikor a faluban mindenki aludt, a csillagok újra megjelentek. A kis gyermeken keresztül, lelkében ott ragyogott a remény, amely nem fulladt ki.
Csillaghintő megtudta, hogy a szeretetük nem csupán vágyak formájában él, hanem egy gyönyörű fénysugárban, amely mindig tartja a jövőt és az álmokat. És ez az érzés, amely a világot átszövi, talán felülmúlta minden varázslatot. Az idős boszorkány végül megtapasztalta, hogy az önfeláldozás az igazi varázslat, amely soha nem tűnik el.