Dani egy kellemes tavaszi délutánon a közeli parkban töltötte idejét. A nap lágyan sütött, a madarak csiripeltek, és a szellő játékosan fújdogált a fák között. Ahogy sétált, hirtelen megakadt a szeme egy különös fára. A fa roppant magas volt, ágainak levelei sűrűn zöldelltek, és a törzse olyan sima volt, mint a legnagyobb kőszobroké. De ami igazán figyelemfelkeltő volt, az a fa körüli különös aura. Mintha valami titokzatosság lengedezett volna a levegőben.
Dani odament a fához, és meglepődve látta, hogy a fa ágain néhány virág nyílik. Amint közelebb lépett, észrevette, hogy a fa éppen most kezdett el valami különös hangot kiadni. A levelek között finom nevetés csengett, mintha a fa már régóta várta volna, hogy valaki felfedezze titkát.
– Helló! – mondta Dani, meglepődve, hogy a fával beszélget. – Miért nevetsz?
– Azért nevetek, mert csak akkor tudok nevetni, ha jó történeteket hallok – válaszolta a fa, és a levelei még vidámabban zizegtek. – Mesélj nekem valamit!
Dani elgondolkodott. Mindig is szeretett mesélni, de hogy mit mondjon egy beszélő fának, az új kihívás volt számára.
– Rendben, mesélek neked egy történetet – mondta, és mély levegőt vett. – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya, aki a világ legbátrabb kutyája akart lenni…
Ahogy Dani mesélni kezdett, a fa figyelmesen hallgatta. A négy lábon álló kis barát kalandjai a város ligeteiben, a barátai, akikkel együtt fedezték fel a világot, és a furcsábbnál furcsább helyzetek, amikbe keveredtek, mind-mind felkeltették a fa érdeklődését. A fa ágain a levelek szinte táncoltak, és ahogy Dani történetének csúcsponthoz ért, a fa nevetése egyre hangosabb lett.
– Ezt aztán remekül elmesélted! – kiáltotta a fa. – Kérlek, mesélj még!
Dani szíve megtelt örömmel. Folyamatosan újabb és újabb meséket talált ki, egészen az estig. A fa minden egyes történetre nevetett, és a hangja olyan volt, mint a legszebb zene, amit valaha hallott. A fa nevetése nem csak a saját örömére szolgált: ahogy az eljárta a varázslatos dallamokat, a park körüli virágok szebbnél szebben nyíltak ki, a fű zöldebb lett, és a naplemente színei intenzívebbé váltak.
– Tudod, Dani – mondta a fa, amikor végre lecsillapodott a nevetése –, a nevetésnek gyógyító ereje van. Amikor boldog vagy, a világ is boldogabb lesz. Szeretném, ha ezentúl te lennél az én mesélőm.
Dani elámult a fa szavaiban rejlő bölcsességen. Így hát, minden héten visszatért a fához újabb történetekkel, és minden egyes alkalommal újra felfedezte a barátság és a mese varázsát. A fának köszönhetően nemcsak a körülötte lévő világ lett szebb, hanem Dani is felfedezte, hogy a mesék képesek a legfárasztóbb napokat is felvidítani.
Az emberi barátságnál talán csak a természet és a történetek közötti kapcsolat lehet csodálatosabb. És így Dani és a nevető fa, akiknek barátsága napról napra egyre inkább megerősödött, együtt nevették át a napokat, megmutatva, hogy a történetek varázsa sosem ér véget.