Emma az erdő szélén élt egy kis faluban, ahol mindenki ismerte őt kedves mosolya miatt. Mindig kíváncsi volt, minden újdonságra, ami elérte a falu határait. Egy nap, mikor a napfény aranysugarait a fákról lecsorgott, Emma felfedezett egy különös követ az út mentén. A kő sima volt, hűvös a tapintása, és ámulatba ejtette a kis lányt.
– Miféle kő vagy te? – morfondírozott Emma, miközben a tenyerébe vette. A kő valahogy megnyugtatóan hatott rá, mintha csak egy rég halott barátja lenne.
Amikor eljött az este, Emma az ágyában fekve elgondolkodott a találmányán. Hirtelen, mikor lehunyta a szemét, a kő felé fordult, és egy különös érzés kezdte körülvenni. A kő, mintha életre kelt volna, halkan suttogni kezdett.
– Emma… hallgass rám… álmaim vannak, amiket meg akarok osztani veled!
Emma szíve izgatottan kalapált. Az álom, amit a kő mesélni kezdett, egy gyönyörű világba kalauzolta őt, tele csodás lényekkel és varázslatos tájakkal. Volt ott tündérkék, akik a fák ágain táncoltak, és egy szivárvány színű sárkány, aki a felhőket festette. Minden éjjel, amikor Emma elaludt, a kő egy új történetet mesélt neki, a valóság olyan fénylő képként jelent meg álmában, hogy néha már nem is tudta, mi a valóság és mi az álom.
Egy alkalommal a kő azt mondta neki:
– Ma este a sárkányhoz látogatunk, aki a legszebb csillagokat őrzi!
Emma boldogsággal töltődött el, és amikor elaludt, a sárkány igazi formájában várta őt. A sárkány nevetve mondta:
– Gyere, Emma! Ma velem együtt festheted meg az eget!
Emma izgatottan repült a sárkánnyal, és együtt ezer különböző színnel festették ki a csillagokat. Az éjszaka csodálatos volt, és amikor felébredt, a kő még mindig ott volt mellette, mint egy őszinte barát.
Egy hónap elteltével azonban Emma észrevette, hogy a kő meséi egyre valóságosabbá váltak. Az állatok, akikkel álmaiban találkozott, mintha az erdőben is megjelentek volna, és a táj, amit látott, egyre inkább emlékeztette arra a helyre, ahol a sárkány élt.
– Kő, te egy varázslatos ajándék vagy! – kiáltotta Emma, mikor a kő energiáját érezte.
De egy este a kő aggodalommal szólt hozzá.
– Emma, minden álomnak ára van. Ha túl sokáig maradsz ebben a világban, el kell engedned a valóságot.
Emma szíve megtelt szomorúsággal. Szerette az álomvilágot, de tudta, hogy a valódi életében is vannak dolgok, amiket nem akar veszni hagyni.
– Nem, kő! Szeretnék veled álmodni, de a valóságomat is szeretem. Meg kell találnom az egyensúlyt!
A kő elmosolyodott.
– Bátor döntés, Emma. Az igazi varázslat a választásaidban rejlik. Ha jól használod a képzeletedet, az álmaid és a valóságod összefonódhat.
Telt-múlt az idő, és Emma megtanulta, hogy a kő meséit felhasználja a mindennapjaiban is. Míg elaludt, mindig emlékezett arra, hogy a valóságbeli örömök, barátok és kalandok mellett az álmok is életre kelthetők.
A kő sosem veszítette el varázsát, és Emma sosem felejtette el, hogy mindig van lehetőség új történeteket írni – akár az álmainkban, akár a valóságban.