Eszter hercegnő éppen a palota kertjében sétálgatott, amikor hirtelen egy különös fény vonzotta magához. A napsugarak táncoltak a leveleken, és egy apró, csillogó port ragadtak magukkal. A hercegnő kíváncsian követte őket, mígnem egy varázslatos kapuhoz érkezett, ami teljesen más világba vezetett.
Mikor átlépett a kapun, Eszter egy álombéli szigeten találta magát. Az ég kékje olyan élénk volt, mint soha előtte, és a felhők puha, bolyhos párnákra emlékeztettek. Mindent rózsaszín és fehér tollak borítottak, amelyek úszkáltak a levegőben, és a hercegnő lába alatt olyan kellemesen roppantak, mintha péksüteményekre lépett volna.
– Hol vagyok? – kérdezte magától Eszter, de a válasz a szellőben rejtőzött. Színes kis madarak repkedtek körülötte, szinte énekeltek, táncoltak, mintha üdvözölnék őt.
Hirtelen egy huncut kis madár szállt le mellette, szemeiben csillogó kíváncsisággal.
– Üdvözöllek, hercegnő! Én Piri vagyok, a tollpihe sziget őrzője! – mondta a madár vidám tónusban.
– Tollpihe sziget? – nézett körül Eszter. – Milyen csodás hely!
– Igen! – válaszolta Piri. – Itt minden puha és bársonyos, ahol a gondolatok szabadon szárnyalhatnak. De van egy bajunk! A szigeten egy régi varázslat fogta el a boldogságot, és most mindenki szomorú.
Eszter belecsillanó szívvel gondolt a sziget lakóira. – Hogyan segíthetek?
– Az elvarázsolt tollakat meg kell találni, amelyek a felhők csúcsán rejtőznek. Lent több madár segít az úton, de a legfontosabb, hogy bátorságot kell gyűjtened! – mondta Piri, és barátságosan a szárnyával intett.
Eszter bólintott, és elindult a kaland felé. Ahogy haladt, találkozott más madarakkal is; néhányan éppen táncoltak, mások örömmel mutatták a sziget szépségeit. Egy aprócska kék madár, Milo, megmutatta neki, hol találhatja meg az első elvarázsolt tollat.
– Csak kövesd a szivárványt a felhőkig – tanácsolta Milo. – De vigyázz, mert a szél is próbára teszi a bátorságodat!
Eszter az útjára indult, és a felhők között lépkedett, miközben a szellő játszott a hajával. Ahogy feljebb haladt, a táj egyre csodásabb lett. Az elvarázsolt tollakat végül egy hatalmas, fénylő felhőn találta meg, amely körül csillagok táncoltak.
– Én vagyok a Boldogság őszinte védelmezője! – mondta a felhő, amikor Eszter közelebb lépett. – Kérlek, hozd el számomra a tiszta szívek varázsát, és én elengedem a tollakat!
Eszter szívében megérzett valamit. Tudta, hogy a bátorság és a kedvesség a legnagyobb kincs. Így hát összegyűjtött mindent, amit a sziget lakóival megélt; a barátságot, az önfeláldozást, a boldogságot, amit közösen teremtettek.
Mikor visszajött a felhőhöz, megosztotta vele a szíve legmélyebb kincseit. A felhő ragyogni kezdett, és elengedte az elvarázsolt tollakat, amelyek azonnal szívből jövő boldogsággal árasztották el a szigetet. A madarak ujjongtak, a napfény még szikrázóbb lett, és mindenki újra nevetni kezdett.
Eszter úgy érezte, hogy valami csodás része lett ennek a szigetnek. Miután elköszönt Piritől és a többi madártól, a varázslatos kapu visszavezette őt hazájába. Szíve tele volt élményeikkel, és tudta, hogy bátorságának és kedvességének hála nemcsak a tollpihe sziget, hanem saját világa is szebb hely lett.
S a történet mindörökre ott élt a szívében, emlékeztetve őt arra, hogy a valódi boldogságot sosem lehet elvarázsolni, csupán találni kell.