Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű országban egy Katalinka nevű hercegnő. Az ő bátor szíve és kíváncsi természete mindenki elismerését kivívta a palota falain belül. Katalinka gyakran sétált a hatalmas mesebeli erdőben, ahol a fák zöldelltek, a virágok színesek voltak, és a madarak csodás dallamokat énekeltek.
Egy nap, miközben Katalinka a napfényben játszott, észrevette, hogy egy titokzatos fénysugár szűrődik át a fák között. A fény irányába indult, és ahogy közelebb ment, megpillantott egy elhagyatott palotát. A palota falai, bár régiek és megkopottak voltak, még mindig szivárványos színű kőből épültek, és különleges varázslattal bűvölték el a látogatót.
– Miért olyan szomorú ez a palota? – gondolta magában Katalinka. – Talán valaki elfelejtette.
A palota kapuja nyikorgott, ahogy Katalinka belépett. A belső térben a napfény sárgás fénye fénylett, de a bútorok porosak voltak, a gyönyörű csillárok szomorúan lógatták fejüket, és a falakon a festmények színe is megfakult. Katalinka szíve megtelt együttérzéssel.
– Itt valamikor boldogság volt! – mondta hangosan. – Meg kell találnom, hogyan lehetne újra ragyogóvá tenni ezt a palotát!
Éppen ekkor hirtelen szél fújt be az ablakon, és egy fénylő kis tündér jelent meg előtte. A tündér mosolygott, és szárnyai csillogtak.
– Üdvözöllek, Katalinka hercegnő! – mondta a tündér. – Én vagyok Lila, a napfény tündére. A palota egykor tele volt boldogsággal, de a bátorság elveszett, és a fény eltűnt.
– Hogyan hozhatnám vissza a világosságot? – kérdezte Katalinka izgatottan.
– Csak a bátorságoddal tudod feléleszteni a palotát – felelte Lila. – Keresd meg a hét varázslatos tárgyat, amelyek a négy világ négy sarkában rejlenek! Minden tárgy egy-egy bátorságpróbát igényel.
Katalinka bólintott, és szívében elhatározta, hogy elindul a kalandra. Először a Tűz-hegyhez ment, ahol az első tárgy, a Tűzgyöngy volt elrejtve. A hegy csúcsán forró láva folyt, de Katalinka nem félt. Kihúzta a legnagyobb bátorságát, és a láva mellett megpillantotta a gyöngyöt, amely olyan ragyogóan csillogott, hogy az egész hegyet beragyogta.
A következő célja a Szél-erőd lett. Itt a Második Próbát kellett kiállnia, a szél süvítésében kellett megtalálnia a Szélhozót, amely csak akkor bukkant elő, ha valaki merész volt. Katalinka bezárta a szemét, és a szél dühében elmondta a legerősebb vágyát: „Bátor szeretnék lenni!” A szél hirtelen lecsendesedett, és a Szélhozó megjelent előtte, átadva neki a varázstárgyat.
Katalinka tovább haladt, és újabb bátorságpróbákat teljesített a Víz-lámpásnál és a Föld-mélyén. Mindenhol megtalálta a varázslatos tárgyakat, és barátai segítettek neki, akikkel útközben találkozott. Egy kis mókus, egy bölcs bagoly és egy bátor kis róka mindig mellette állt, támogatva őt.
Végül, amikor minden varázstárgyat összegyűjtötte, Katalinka visszatért a napfény palotájához. Lila tündér nagy örömmel fogadta:
– Most, hogy megvan a hét tárgy, használd a bátorságod erejét!
Katalinka egyesítette a varázslatos tárgyakat, és egy fénysugarat bocsátott ki, amely beragyogta a palota minden szegletét. A falak újból színesedtek, a bútorok újjászülettek, és a csillárok visszanyerték ragyogásukat.
– Katalinka, te hoztad vissza a fényt, a bátorságod egytől egyig újraélesztette ezt a helyet! – mondta Lila, és a tündérkék a levegőben táncoltak.
A palota most már nemcsak gyönyörű volt, hanem tele lett élettel és boldogsággal is. Katalinka hercegnő megértette, hogy a bátorság nem csak fizikai, hanem belső erő is, amely mindannyiunkban ott rejlik. Élete végéig megosztotta ezt az új tudást mindenki mással, és a palota újra a boldogság helyévé vált, ahol a fák alatt tündérek és emberek együtt ünnepelhettek.
Így élt Katalinka hercegnő bátorságban és boldogságban, és a napfény palotája ragyogott, mint soha előtte.