Egyszer volt, hol nem volt, messze a Tündérerdő mélyén, egy világ tele csodával és varázslattal. Itt élt Porrhintő Panni, egy fiatal boszorkánytanonc, akit szívélyes barátnője, Szellőmanó, mindig figyelmeztetett a varázslatok helyes használatára. Panni azonban néha hajlamos volt elragadtatni magát, így nem meglepő, hogy a varázslatok néha kicsúsztak a keze alól.
Egy nap, mikor a nap fénye a fák közé szűrődött, elhatározta, hogy kísérletezik a varázslatokkal, és egy újfajta álomport készít. Az a hír járta, hogy ha ezt a port valakire szórják, az csodás álmokba merül. Panni lelkesedése azonban kissé elvitte a józan észt; a port, amit készített, nem álomcsalogató, hanem zabolátlan álmot ígérő csínytevés lett.
– Jaj, de jó! – ujjongott Panni, amikor meglátta a port. – Most kipróbálom nyomban!
Ekkor találkozott egy kisfiúval, akit Móricnak hívtak. Móric vidáman futkost a fák között, és a szíve tele volt gyermeki álmokkal.
– Hé, Móric! – kiáltott Panni lelkesen. – Próbáld ki ezt a csodás port!
Móric, nem tudva a veszélyről, izgatottan elfogadta a kis tasakot. Panni egy kis adagot szórt a vállára, és egy pillanatra megérezte, ahogy a szél fújdogál a hajában.
Móric másnap reggel mégis szomorúan ébredt. Az éjjel furcsa, rémisztő álmok gyötörték, úgy érezte, mintha egy sötét világba vezették volna, ahol az árnyak és formák táncoltak a szem előtt. Rémálmai nem akartak elszállni, és a kisfiú minden éjjel ugyanabba az álomba zuhant.
Mikor Panni értesült Móric szenvedéséről, rájött, hogy el kell mennie az álmok birodalmába, hogy megmentse a gyermeket. Szellőmanó azt tanácsolta neki:
– Légy óvatos, Panni! Az álmok világában minden más, mint itt, és az álomtörvények nem ismerik a jótékony varázslatokat!
Panni elhatározta, hogy nem habozik tovább. Egy varázskörben ülve elmondta a bűbájt, melyet Soma a bölcs öreg bűvész tanított neki. Szép lassan, a világ körül a fények összegyűltek, és egy fénysugár vezetett az álmok kapujához.
Amint belépett, az álmok színes kavalkádja fogadta. Panni előtt egy hatalmas erdő terült el, ahol a fák sötét árnyakat vetettek, és a szellő susogása mintha a rémálmak suttogását idézte volna. Keresve Móricot, mélyen belemerült az álmok tengerébe.
Hamarosan egy árnyat pillantott meg, akinek a szemei félelmetesek voltak. Közelebb lépett, és látta, hogy az árnyék valójában Móric, aki egy fát ölelt.
– Móric! – kiáltotta Panni izgatottan. – Én vagyok, Porrhintő Panni!
Móric riadtan nézett fel.
– Panni! Miért álmodom ezt a rémfát? Miért nem tudok elmenekülni?
– Egy kis varázslat rossz keltés miatt kerültél ide – válaszolta Panni, majd megölelte Móricot. – De együtt túljárunk az álomport eszén, és vissza fogunk térni!
Együtt indultak el, és Panni megmutatta a fiúnak, hogyan lehet szembenézni a félelmeivel. Móric bátor lett, és együtt hatalmas fák árnyékát eltüntették, míg az álmok világának helyét mindenütt a fény töltötte be.
Ekkor a varázsige, amit Panni elmondott, szétterjedt, és a visszajövetel útja megnyílt előttük. Panni és Móric együtt léptek át az álmok kapuján, s mielőtt észbe kaptak volna, újra a valóság terében találták magukat, a napfényben sütkérezve.
– Köszönöm, Panni! – mondta Móric boldogan. – Most már tudom, hogy legyőzhetem a félelmeimet.
Panni büszkén mosolygott, és megtanulta, hogy a varázslatok felelősséggel járnak. A két barát szorosabb lett, és együtt élvezték a nap fényét, tudva, hogy a barátságuk bármilyen nehézségen átsegíti őket.
Így Porrhintő Panni nemcsak a varázslatok tudományát sajátította el, hanem azt is megtanulta, hogy milyen fontos a felelősség és a bátorság – a legnagyobb varázslat pedig a szeretet és a barátság.