Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, egy varázslatos vidéken, ahol a mesék és a valóság határvonalán boszorkányok és mágikus lények éltek. Ezek a boszorkányok az ősi tudás birtokában álltak, ám köztük volt egy fiatal lány, akit Szellőszárnyúnak hívtak. Szellőszárnyú nem volt átlagos boszorkány: seprűje sosem emelte a magasba, bármennyire is vágyott arra, hogy szárnyra kapjon. Minden boszorkány tudta, hogy a repülés a boszorkányság szimbóluma, ő pedig csak az árnyékokban bujkáló, álmodozó fiatal volt, aki a fellegekben kívánt kalandozni.
Egy napon, amikor a nap melegen sütött, Szellőszárnyú a régi, vastagabb fákkal benőtt erdőben sétált. Az erdő mélyén rejtőzködött a titkos tisztás, amelyet a fák sűrűsége csak a legbátrabbaknak engedett meg. Mikor végre rátalált, mit látott: egy csodálatos, ragyogó tükörszerű tó állt előttük. A víz felszíne úgy csillogott, mint a legszebb varázskavics. Szellőszárnyú odalépett, és a vízbe nézve így szólt önmagához:
– Miért nem tudok repülni, mint a többiek? Talán nincs elég varázserőm?
Ekkor váratlanul egy szelíd hang ütötte meg a fülét.
– Miért akarsz úgy repülni, mint a többiek, amikor felfedezheted a saját utadat? – kérdezte a tó, mint egy bölcs öreg.
Szellőszárnyú meglepődött, hiszen sosem gondolt arra, hogy a tó is tud beszélni.
– De a repülés az álmom! – felelte keserűen.
– Lehet, hogy máshogy is felfedezheted a világot. Mi van, ha van más varázslat is, amivel elérheted a magaslatokat? – állította a tó, majd szelíd hullámzása a vízen szívszorító képeket varázsolt.
Egyre inkább mágikus érzés járta át Szellőszárnyút, és rátalált egy új ötletre. Lehet, hogy nem a seprűvel, hanem a szél erejével kell felfedeznie a világot. Ekkor jött rá, hogy a légies szélmágia rejtelmeit kell kutatnia, hogy különös képességekkel gazdagodhasson.
Szellőszárnyú eldöntötte, hogy megpróbálja. Azonnal hazarohant, és napokig a könyvei között kutatott, hogy mindent megtudjon a szélről, annak titkairól és varázslatairól. Türelemmel és kitartással hallgatta a fák susogását, és forrást keresett, járt a dombokon és völgyekben, ahol a szél szabadon játszott a levegővel. Képességei fokozatosan fejlődtek, és Szellőszárnyú egyre magabiztosabb lett.
Egy nap, a naplemente gyönyörű színeiben fürdött a világ. Szellőszárnyú elhatározta, hogy megpróbálja az utolsó varázslatot, amit eddig megtanult. Mikor a tisztásra érkezett, úgy érezte, a szél a barátjává vált. Összpontosított, s közben a karjait simított a levegőbe. A szél válaszul körülölelte őt, és hirtelen a levegő mentén táncolni kezdett. A varázslat működött, Szellőszárnyú nem repült, de a szél szárnyain táncolva, úgy érezte, hogy elérte a magaslatokat.
– Nézd, milyen csodálatos vagy! – kiáltottak a fák, és még a madarak is rázendítettek örömteli dallamukra.
Szellőszárnyú boldogan pörgött, lebegett a levegőben, s rájött, hogy a varázslat nem csupán a repülésben rejlik, hanem abban is, hogy önmagunkat találjuk meg, kitartással túllépve a határainkon. Most, hogy felfedezte a szélmágia csodáit, megértette, hogy mindenki más módon különleges.
Ezután Szellőszárnyú új utat megtalálva járt utakon, másoknak megmutatva, hogy varázslat akkor is van, ha ők maguk másként élnek. Szélmágiként repült a fák között, hirdetve, hogy mindannyian képesek vagyunk átlépni a határainkat, ha elég bátorságunk és kitartásunk van hozzá. Az erdőben mindenki tudta, hogy a mágia nem csupán a levegőben, hanem a szívben rejlik.