A szivárványhíd fényei a fák között csillogtak, mint egy varázslatos ösvény, amely a valóságból egy másik világba vezetett. Péter, a kisfiú, a vihar után először látta meg a híd ragyogó színeit. Szíve boldogan dobogott, ahogy a híd felé közelített.
– Anya, nézd! – kiáltotta, és mutatott a szivárványra. – Mi az ott?
– Csak egy híd, drágám – válaszolta az édesanyja, ám Péter szívét elöntötte a kíváncsiság. Az anyja figyelmeztetése és a felnőttek világának bizonytalansága nem tudta elnyomni a vágyát, hogy átlépje a híd küszöbét.
Ahogy a hídra lépett, a színek körülölelték, és Péter úgy érezte, mintha lebegne. A másik oldalon egy erdő tárult elé, amely teljesen más volt, mint amit eddig ismert. A fák hatalmasra nőttek, leveleik között csillogó gyöngyök lógtek. Színes virágok nyíltak mindenütt, és a levegőben varázslatos illatok terjengtek.
– Itt vagyok! – kiáltotta örömmel, miközben futkosni kezdett. Hamarosan egy csillogó útba botlott, amely világító kövekből készült, és úgy tűnt, hogy valahova különleges helyre vezet.
Az ösvény mentén apró tündérek repkedtek, csillagfényű szárnyaik csillogtak a napfényben. Egyikük, aki aranyhajával és smaragdzöld ruhájával tűnt ki, megállt Péter előtt.
– Üdvözöllek, kis ember! Én Lili vagyok – mondta mosolyogva a tündér. – A tündérváros lakója. Te hogy kerültél ide?
– A szivárványhídon jöttem – felelte Péter izgatottan. – Mindig is szerettem volna látni, milyen a tündérváros!
– Akkor helyes döntést hoztál! Gyere, megmutatom neked a városunkat! – invitálta Lili, és Pétert magával ragadta.
A tündérváros varázslatos volt! Az épületek virágokból és fákból álltak, az utcákon csillogó por szóródott, és mindenütt boldogság és öröm uralkodott. Péter elbűvölve nézte a kerekek nélküli szekereket, amelyeket tündérek húztak, és a fára mászó kis mókusokat, akik táncoltak a zöld ágakon.
– Honnan jöttek a tündérek? – kérdezte Péter, miközben követte Lilit a város közepére.
– Mi az erdő szellemei vagyunk, akik őrzik a természet titkait – mondta a tündér. – Az emberek és a tündérek világa különböző, de a varázslat összeköt minket.
Ahogy Péter felfedezte a várost, találkozott más tündérekkel is, akik mind más-más képességekkel bírtak. Volt, aki a napfényből énekelt, míg mások a holdfényben táncoltak. Péter szíve örömmel telt meg, és úgy érezte, mintha hazatért volna.
– De sajnos el kell mennem – mondta Péter, amikor meglátta, hogy a nap kezd lemenni. – Anya biztosan keres már.
– Ne aggódj! – mosolygott Lili. – Mindig látogathatsz minket! A szivárványhíd csak a bátor szívűeknek mutatkozik meg.
Péter búcsúzóul megölelte Lilit, és a tündérek boldog éneke közepette visszatért a hídra. Amikor átlépett a küszöbön, és a híd eltűnt, érezte a szívében az erdő és a tündérek varázsát.
Azóta Péter szeme mindig fénylett, amikor a vihar után a szivárvány hídját látta. Tudta, hogy valahol ott vár rá a tündérváros, és egy nap újra viszontláthatja barátait. Az emlékek örökké vele maradtak, mert a varázslat sosem tűnik el, ha bátor szív lakozik benne.